Déli Hírlap, 1979. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
1979-05-10 / 108. szám
\ x a miskolciaké a szó Torzult értékítélet örömmel és kíváncsisággal olvastam a Déli Hírlap május 5-i számában az I. S. monogrammal megjelent „Újítani, fiatalon’» című írást, örömmel, mert tizenkét év óta egy vállalat iparjogvédelmi — találmányi és újítási — tevékenységének szervezésével foglalkozom, s minden c témakörben megjelenő cikket elolvasok, gyűjtöm azokat. Kíváncsisággal pedig azért, hogy vajon a cikk miként kíván segíteni a közvélemény formálásában, s mit tesz az alkotó ember társadalmi megbecsüléséért? Az írás azért is külön örömet okozott, mert a fiatalokat biztatja újításra, erre bizony nagyon nagy szükség van, mivel az ifjúmunkások és ifjú műszakiak részaránya az újítók között lényegesen kisebb, mint az idősebb munkavállalók között. Igaza van I. S.-nek: az idősebbek gáncsoskodása, az újítások ügyintézésének. megvalósításának buktatóin való átverekedés sok fiatal kedvét szegi. Azt hiszem azonban — s ezt az évtizedes tapasztalat igazolja, amelyet hivatásszerű munkám és a szakszervezetben ilyen területen végzett társadalmi munkám során szereztem —, a problémák között ezek felszíni jelentőségűek, s inkább következmények. Tavaly az Élet és Irodalom hasábjain folyt heteken át a vita Mezei András cikke nyomán, hogy miért kell a magyar találmányoknak kálváriát járni, miért kell a feltalálóknak „megszállotténak lenni ahhoz, hogy egyáltalán legyen kilátás alkotása megvalósulására. A vita során elhangzottak és I. S. írása is csak részigazságokat mondanak ki. a kérdéskör legalapvetőbbjét azonban végül is nem mondták ki, pedig ez az eredendő oka minden részproblémának. Tiszta vizet kellene öntenünk már végre a pohárba, s ki kellene mondanunk, hogy társadalmunk közhangulatában, közvéleményében rettenetes torzulás van az alkotó emberrel szembeni értékítéletben. S ebben a közvéleményben egyaránt benne van a magas beosztású állami és társadalmi vezető, az átlagos állampolgár, gazdasági vezető és munkás — és folytathatnánk a sort! Ez a torzult, hamis értékítélet legáltalánosabban abban nyilvánul meg, hogy a közvélemény az újítókat, feltalálókat valamilyen „ügyeskedőnek’» tartja, akik nem az alkotás kedvéért alkotnak, hanem valamiféle „nem egészen becsületes úton’» akarnak nagy pénzt szerezni, s erre az újítás az ürügy, A közvélemény többnyire azért gyanakvó az újítókkal és feltalálókkal szemben, mert ők eltérnek az állagtól, a „kényelmes»* dolgozók közül kilógnak. A jobbik eset, ha nem „ügyeskedőnek” nézik, hanem valamiféle különcnek, „megszál- lott”-nak tartják, elnézően mosolyognak rajta, magyarul: nem tartják egészen normálisnak. Sajnos tapasztalom, hogy a gazdasági vezetők nagy része is beletartozik ebbe a közvéleménybe! Éppúgy gyanakvók az újítókkal szemben, éppúgy pénzszerzésre irányuló törekvésnek tartják az újítást, mim az általuk vezetett kollektíva közvéleménye. S a gazdasági vezetők ilyen magatartása súlyosabb, mint az átlagos dolgozóké, mert formálja, befolyásolja a kollektíva nézeteit, s erősíti a gyanakvást, a gáncsoskodást és az irigységet az újítókkal szemben. Az újító már csak azért is sokszor „persona non grata” a közvélemény szemében, mert szemben áll, kilóg a középszerűségből, a „langyos munkavégzők” közül! Márpedig a „középszerűség terrorja” (mint a fogalmat YTadas József találóan írta le az ÉS ez évi, 13. számában) nagyon érvényesül, s a fiatalok ezt tapasztalják, ezt látják nap mint nap, ez hat nézeteikre, személyiségükre. Mindaddig, amíg ezt a „terrort” nem tudjuk felszámolni, amíg a középszerűség korlátái behatárolják az egyének mozgásszabadságát, keserves lesz az újítók, a feltalálók, az alkotó ember élele. Mindaddig gáncsolni fogják, irigykednek rájuk, s ne csodáljuk, ha a fiatalok nem választják ezt a rögös utat. Hogy a közvélemény értékítélete ilyen torzult, abban hibás egyrészt az oktatási rendszerünk, másrészt hibásak a tömegszervezetek, s hibás a tömegkommunikáció is. Oktatási rendszerünk azért hibás, mert dolgozóink műveltségéből hiányoznak olyan fogalmi ismeretek, hogy mi a szabadalom, mi a találmány, mi az újítás, s mi ezeknek a szerepe a műszaki fejlődésben, a technikai haladásban. Tessék megkérdezni ezekről a szakmunkásképző Intézetek és szakközépiskolák végzős diákjait: Ki fog derülni, hogy többségüknek fogalma sincs ezekről, de akinek valami dereng, az is rettenetesen felületesen ismeri. Mi lenne, ha ezt oktatnánk, s a végzett fiatal szakmunkás felkészülten, tudatosan lépne be a munkahelyére, tudná, hogy mikor és hogyan újíthat, jobbíthatja a technológiát, technikát, mi ennek a módja, s mi Uléti meg ezért. Semmivel sem jobb a helyzet a végzett fiatal mérnökeinknél! (Hát még a tíz-húsz éve végzetteknél!) Éppen úgy felületes ismereteik vannak ezekről — azt is jórészt a sajtóból szérezték —, mint a kezdő szakmunkásoknak. S bizonyos vagyok abban, hogy más egyetemi végzettségűekre (pl. közgazdászokra) is érvényes ez. Márpedig náluk ez az ismerethiány többszörösen káros. Egyrészről gátolja az alkotóvá válás lehetőségét, másrészről belesüllyed a hamis közvéleménybe, s harmadrészt mint vezető, helytelen, az ismerethiányból credo szubjektivizmusával gátolni fogja az újításokat. Hibásak a tömegszervezetek a közvélemény ilyen értékítéletében, mert üzemeink szintjén sem a szakszervezeti bizottságok, sem a KISZ-bizoltságok nem szálltak szembe vele. Márpedig, ha valakik tehetnének a dolgozók közvéleményében az újítók erkölcsi elismerése, alkotásaik elfogadtatása érdekében, akkor éppen a szakszervezetek és a KISZ szervei! Valójában azonban nem sokat, sok esetben semmit sem tesznek. Volt-e már olyan KISZ-szervezet, amelynek akcióprogramjában az ifjúkommunisták vállalták, hogy az újítások kivitelezését meggyorsítják, esetleg (uram bocsá’!) társadalmi munkában elvégzik. (Pedig ez sok látszat-társadalmi munkánál többet érne a közösségnek.) Ha az ifjúmunkások körében legalább annyira népszerűvé tenne a KISZ egy többszörös újító ifjúmunkást, mint egy megyei másodosztályú labdarúgót, biztos, hogy jó irányban alakulna a közvélemény értékítélete. Hibásak a közvélemény formálásában a tömegkommunikációs intézmények is. Éveken keresztül nem foglalkoztak az újításokkal es újítókkal, a találmányokkal és feltalálókkal, mostanában viszont — mintegy másfél—két éve — divattá vált a téma. Igen ám, de ez a kampány sem szolgálja eléggé a közvélemény formálását, mert zömmel extrém eseteket ragadnak ki, amelyek a közvéleményben nem feltétlen azt a hatást keltik, amit kellene. Ez azonban még önmagában sem lenne baj, ha rendszeresen jelennének meg írások, amelyek népszerűsítenék az újítókat. Azt kellene ezekben bemutatni, hogy ők majdnem mindenben olyanok, mint a többi ember, tehát teljesen normálisak és nem különcök, csak abban térnek el a középszerű dolgozóktól, hogy nem tudnak belenyugodni, ha valami rossz a munkában, jobban szeretnék azt csinálni, mert szeretik a munkájukat, hivatásuknak tekintik azt, örömüket lelik púban. olyan emberek, akik a munkában inkább az eszüket használják, akik gondolkodva szeretnek dolgozni, s akiknek van önálló véleményük. Olyan émbe- rek, akik eszüket, találékonyságukat, idejüket, energiájukat nem fusizásra, maszekolásra, üzletelésre fordítják, hanem új megoldások kidolgozására. amely a technikai haladást, a műszaki fejlődést szolgálja, a termelőmunkában hoz hasznot a közösségnek. S ezt küíönöscn ki kell emelni, és sokszínűén-kell bemutatni. Meg kell kérdezni azokat a dolgozókat, akiknek munkáját az újítás befolyásolja, akik azzal dolgoznak, s’ki kell kérni a véleményüket, javított-e azon. Az újítót pedig ügy kell bemutatni, hogy az alkotás folyamatát érzékelje az olvasó. Mi keltette fel az újító érdéklődését a probléma Iránt, hogyan született meg benne az újítás gondolata, miért azt a megoldást választotta? A közvélemény kialakításában, befolyásolásában nagy a sajtó lehetősége, s éppen ezért nagy a felelőssége is. Éppen ezért sokat tehet a „középszerűség terrorjának” megszüntetéséért, az újítókkal szembeni gyanakvás, irigység eloszlatásáért, az „anyagiasság»* és „ügyeskedés!” mítosz, hiedelem megszüntetéséért. Sokkal többet, mint a legbecsületesebb, leglelkesebb újítási előadó, mert ő a közvéleményt nem tudja befolyásolni. Reá nem biztos, hogy hallgat az igazgatója, de ha a sajtó is többször ír valamiről, elképzelhető, hogy azt figyelembe veszi. Sokat tehet azért a sajtó, hogy gazdasági vezetők ne tekintsék nyűgnek az újításokat, hattem becsüljék az újat, a jobbat akaró alkotó munkásaikat, műszakijaikat s ezt a megbecsülést a vállalat közvéleménye előtt demonstrálják. Ne csak hangoztassuk, hogy a szocialista munkaerkölcs alapja az olyan ember, aki hivatásának tekinti, s örömét leli az alkotó munkában, hanem szerezzünk erkölcsi megbecsülést és rokonszenvet a közvéleményben azoknak, akik már ma is ezt teszik, az alkotó munkát gyakorolják, az újítóknak. Azt hiszem, ez nemes feladat a sajtó számára, s remélem. e«t a tisztelt szerkesztőség is így látja. Tasi László old. vegyész, szabadalmi ügyvivő Miskolc, Középszer u. 6 1/2. Ingerlő konténerek Bükkszentkereszten. a ,,Borostyán” étterem előtt, az autó buszállomáson hét darab narancsszínű — nagyméretű — szemetes konténer árválkodik hónapok óta. Az ott lakók, és a hét végére érkezők szemét ingerli a kihasználatlan lehető, ség! A vikendházak gazdáinak ugyanis évek óta csupán egyetlen lehetőségük van a felgyülemlett, jókora szemétrakások eltüntetésére: meggyújtják és az ózondús hegyi levegőt szennyezve, elégetik. A faluban több helyen kiírták, hogy hol nem szabad szemetet lerakni. Csak még egyet nem írtak ki sehová: azt, hogy hol szabad! Ezért „ingerlő” a tétlen konténerek sokasága a falu középpontjában. Tavaly ősztől nem lehetett volna már ezeket elhelyezni? A jó levegőért ide zarándokolok tömege a szalonnasütések és a tábortüzek illatát igényli, nem pedig a háztartási és egyéb hulladékok elégetett bűzét. Őrizzük meg a hegyi levegő tisztaságát. Mindannyiunk érdeke ez! F. L.-né Miskolc Túlcsordul... Ez a hangulatos díszkút a sportcsarnok előtt, a téren található. Ha száraz — szomorú képet mutat. Ha működik — túlcsordul, s a téren vidám kis patakban csobog tovább. Az arra járók nem tudják, minek örüljenek jobban: annak, hogy általában nem működik a szökőkút, vagy annak, hogy olykor mégis lövelli a vizet. A tava. szí ünnepek óta ismét működik, s természetesen ismét megjelent a túlfolyó vízből a patakocska. P. L. olvasónk javaslata: meg kellene vizsgálni, hogy mi hibádzik a kútban. s kijavítani azt, vagy feladni az egészet, s bevetni fűvel... Addig viszont elkelne egy szemétlehalászás a medence víztükrén, s környékén is. A MISKOLCIAKÉ A SZÓ RoratTMető: Radvánrl tva LeTélcfro: Déli Hlrlao szerkesztőséi;« SS« Miskolc. Balcsv-Zsilinsck. őt 1*. Telefonszám} 11-221 ★ Ugye nem ismernek rá a népkerti „minta játszótérre”, amelynek egyik utolsó — még használható — játszóeszközét sikerült lencsevégre kapnunk? Az egyszerű, ámde nagyszerű fajátékokat folyamatos karbantartás mellett sokáig meg lehetett volna őrizni a gyerekeknek. Sajnos, az elmúlt két évben semmiféle javítás, felújítás sem történt. így a megmaradt játékok a nagy igénybevétel miatt a biztos és gyors enyészetre számíthatnak. Hacsak ... Hacsak egy némi hozzáértéssel rendelkező szocialista brigád vagy KlSZ-szerve- zet pártfogasába nem veszi a gazdai által cserbenhagyott népkerti „mintajátszóteret"! Játszani szeretnénk a gyerekévben! Általános iskolás gyerekek vagyunk, a Ságvári u. 27—33. sz. bérházban lakunk. Mellettünk még négy bérház áll és ezekhez — sportcélokra — összesen két salakos területet készítettek. Sajnos, ezeket a területeket is legtöbbször a Béke-szállóból idejáró felnőttek és a nagyobb fiúk használják, és tavasztól őszig a környék üzemeinek dolgozói is itt bonyolítják le a tömegsport-rendezvényeket. Minket, kisebbeket és gyengébbeket rendszerint elzavarnak innen. Öt éven keresztül a házunk mögötti füves területen játszottunk. Igaz. a fű kicsit kikopott, de más kárt eddig nem okoztunk, és szüléink bármikor hajlandók a területet újrafüvesíteni. Ablak még nem tört be, és a fák — melyeket szüléink és a mi segítségünkkel ültettek — épen állanak. Csupán néhány bácsi és néni kifogásolta eddig itteni játékunkat, mi azt hisszük, nem is a park védelmében, hanem mert nem szeretik sem a gyerekek hancúrozását, zajongását, sem magukat a gyerekeket. A lakásszövetkezeti vezető bácsik ahelyett, hogy rendes, körülkerített, kellő számú, és esetleg nem salakos, hanem aszfaltos játszóhelyet létesítettek volna, mint azt számos helyen lehet látni Miskolcon, e pár felnőtt panaszára problémánkat egyszerűen oldották meg: kifüggesztettek egy papírt, több ezer forintos pénzbüntetéssel ezen, de már ez sem elég. Ugyanis, azóta nem futballozunk. De most már akkor is ránk ripakodnak, ha a fűre lépünk, vagy az ablak alatt a járdán játszunk. Ugyanezek a felnőttek a porszívót az ablakon át ürítik ki, a hulladékot, szemetet ugyanígy kidobálják. A házmester néni hiába dolgozik állandóan, a féltett park (?) mindig csupa szemét. Ugyanezek a felnőttek nem átalíanak tollasozni a nekünk tiltott gyepen, és láttuk egyiküket, amikor lopva a park virágaiból szedett csokrot magának. Különösen S. Lajosné nénire és lányára haragszunk, ök arra hivatkozva, hogy délutáni pihenésüket zavarjuk, ügyeletét tartanak az ablaknál, és ha arra tévedünk, rendőrséggel, veréssel, forró vízzel fenyegetőzve, trágár szavakkal, édesanyánkat szidva zavarnak el. Az újságok, a tv, a rádió állandóan a mi nevelésünkkel foglalkozik. Tessék mondani, nem volna mód a szemetelő, káromkodó, durva felnőttek megnevelésére is ? Előre rettegünk attól, mi lesz, ha véget ér a gyermekév. Hisz a lakásszövetkezeti bácsik focipálya helyett már az jdén is rendeietet csinálnak, és az összeszemetelt fűre a kutyákat ráengedik, minket nem. Ebben az évben ugyanis, ezt olvastuk, mindent értünk csinálnak. Jól van ez így? Gondozott parkban gondozatlan emlékmű Aprócska, szépen gondozott! park található a vasgyárban, a Szikra mozival szemben. Közepén karcsú, márvány emlékmű emelkedik. Az obé- liszk márványlapjai azonban javításra várnak. Két márványlapja ugyanis levált. Olvasóink közül többen is szóvá tették: az utóbbi években jó néhány emlékművet restauráltak, „kozmetikáztak'' városunkban, jó lenne, hú mihamarabb sor kerülne érre is! Az illetékesek szives figyelmébe ajánljuk. Nemcsak kettő, három volt Olvastam a Déli Hírlap május 5., szombati számában, hogy két vita zajlott le a városunkban élő Serfőző Simon 'Otthontalanok című drámájának miskolci ősbemutatójáról. Engedjék meg, hogy egy harmadikról is beszámoljak, amelyen jómagam is részt vettem. Teszem ezt azért, mert ezen nem újságírókkal és színházi szakemberekkel ült szemben a szerző, a rendező és a színészgárda, hanem a megyei tanács vagy 50 KISZ-esével, akik együttesen nézték meg a darabot, majd feljöttek a színház társalgójába és előadás után — amúgy melegében — beszélgettek el a színház tagjaival a darabról. Megkapó és lebilincselő volt, hogy a fiatalok — akik részben a tanács különböző osztályain, részben a KÖJÁL- nál„ másrészt a megyei könyvtárban dolgoznak — milyen lelkiismeretes alapossággal használtak közgazda- sági, szociológiai, orvosi és esztétikai érveket nézeteik alátámasztására. Abban nagyjában egyetértettek (mint e sorok írója is), hogy a színmű első felvonása nem sikerült, a másodikban azonban valódi drámai mondanivaló van. Véleményüket — ki-ki a maga működési területének megfelelő szaktudással — legalább annyi közgazdasági és szociológiai, mint esztétikai érvvel támasztották alá. Bizonyítva vele, hogy ha a darab nem is a legsikerültebb, a téma, a munkásszállások lakóinak gondja, nagyon is aktuális, húsba markoló és szükséges vele a drámairodalomban is foglalkozni, a szín. pádon megjelentetni. M. [. Miskolc fenyegetve a futballoz ókat. A A Ságvári utca 27—33. sz. magyar futball mai helyzetét ház mozogni vágyó gyerekei tekintve elgondolkozhatnának (Húsz aláírás) Szabad-e spórolni a szavakkal? A DH április 26-i számában olvastam a Borsod-Abaúj- Zemplén megye cimü kommentárt. A cikk szerzője kritikát és önkritikát gyakorolva szól arról, hogy a megyénk megnevezéséből sokszor kispóroljuk az -Abaúj-Zemplén neveket. Fejtegetésének hajlandó is lennék igazat adni, hiszen Magyarország csaknem valamennyi földrajzi elnevezése évezredes tradíció eredménye. Különösen vonatkozik ez a megyék nevére, melyek honfoglaláskori eredetűek, s ezen vajmi kevés szégyellni valónk van, sót... ! A felvetettekkel kapcsolatban azonban némi dilemmám tamadt: Mindenekelőtt: a magyar nyelv van annyira rugalmas, hogy bizonyos — mindenki számára külön magyarázat nélkül is érthető — rövidítéseket megenged, mert ezáltal sem lesz mondanivalónk felületes. Kétkedésemet csak fokozza a miskolci telefonkönyv, amely hivatalos megnevezéseket tartalmaz; többek közt a kifogásolt pongyola kifejezésekkel. így például megyénk építőipari vállalatát Borsod megyei Állami Ép. I. Vállalatnak hívják, nem beszélve arról, hogy a Déli Hírlapot a Borsod megyei Lapkiadó Vállalat adja ki, sőt a Borsod megyei Nyomdaipari Vállalat készíti! Így aztán végül is nem tudom: valóban lehet-e. szabad-e spórolni a szavakkal? Vagy netán jobb lenne, ha mindenütt feltüntetnénk Abaújt s Zemplént is? F. P. Miskolc Már nem minta a minta... ! ..
