Déli Hírlap, 1976. november (8. évfolyam, 258-283. szám)

1976-11-26 / 280. szám

\ Kísérlet Taksalápán Mile helyett retortu A Borsodi Erdő- és Fafel­dolgozó Gazdaság parasztijai erdészeiének területén, Tak­salápán négy méter magas, két cs fél méter átmérőjű, csaknem egy centiméter vas­tag vasból készült henger áll a vasút mellett. Elöl ha­talmas ajtó, a felső és alsó perem közelében több derék­szögű, lezárható vascső nyú­lik ki. — Ez a faszénégető retorta — mutatja be a dobkályhára emlékeztető alkalmatosságot Hegedűs 1/nre műszaki veze­tő. Egyszerre 3,5—4 köbmé­ter apróra vágott tűzifát ra­kunk bele, amiből átlagosan 5—7 fnázsa faszenet nyerünk a harminc óra égési idő le­telte után. Az így nyert fa­szén a hagyományosnál ve­gyileg tisztább, és a higiéniai szempontoknak is megfele­lőbb lesz, így speciális célok­ra is fel lehet használni. Csehszlovák példa alapján hazánkban a BEFAG kísér­letezik a retortás szenesítési módszer meghonosításával. A parasznyai erdészet dolgozói ez év januárjában gyújtották be első alkalommal a vashen­gerbe rakott faanyagot. Eddig húsz mázsa faszenet égettek ki. Hogy miért nem többet? Erdeinkben a tisztításoknál, gyérítéseknél és a véghasz­nálatnál nyert faanyagból csak a ■ tűzifa minőségű vá­laszték egy részét égetik ki faszénnek. Az egyik legjelen­tősebb vásárló az NSZK; évente több mázsa faszenet szállítanak ki a kemninghá- lózat számára. Az erdőgazda­ság már teljesítette export- tervét, a megrendelő pedig többre pillanatnyilag nem tart igényt. így a retortával is várni kell a következő megrendelésekig. — Alapos körültekintéssel kell megválasztanunk a re­torta alkalmazási helyét, — mondja Hegedűs Imre. — A berendezés súlya csaknem négy tonna, ezt természetesen csak különleges gépkocsikkal szállíthatjuk, a leemeléshez ir A hagyományos mile a múlté lesz pedig daru kell. Ismeretes a bükki hegyvidék domborzati kéne. Egyenletes sík területei alig találunk. Autódaru nem képes ezekre a meredek hegyoldalakra felkúszni. A hagyományos miiét bárhol fel lehet építeni, ahol néhány négyzetméteres sík területet talállak. Ha viszont a retor- tákat (mert az üzemeltetés csak úgy gazdaságos, ha két dolgozó legalább négy-öt be­rendezést zel) úgy helyez­zük el, hogy könnyen megkö­zelíthetők legyenek, akkor minden bizonnyal messze es­nek a fakitermelés színhelyé­től. A szállítási költségek vi­szont magasak. A megoldás? A már koráb­ban elkezdett, szálfa-hosszban vgló termelés. A szenesítő munkahelyen felállított retor- tákhoz közelítve a kidöntött faanyagot, ott választékolják. Külön tárolják, a rönköt, a feldolgozási fát, és a helyben levő retortában szenesítik az apróra darabolt tűzifát. Taksalápán még csak egyetlen retorta árválkodik, jelenleg az is kihasználatla­nul. Az erdőgazdaság jövő évi tervei között szerepel újabb hasonló berendezések készí­tése és alkalmazása. Ezzel re­mélhetőleg tovább könnyítik a fáradságos erdei munkát. (sólymos) Kertészek munkavédeimi vetélkedője Ez cv második felére munkavédelmi félévet hirde­tett a Miskolei Kertészeti Vállalat vezetősége és szak- szervezeti bizottsága. Tegnap a vállalatnál Kri- zsán József, az SZMT mun­kavédelmi felügyelője és Csépányi József megbízott igazgató nyitotta meg a de­cember közepéig látható munkavédelmi kiállítást. A vállalat szocialista brigádjai, üzemegységei pedig vetélke­dőn mérték fel: hol ismerik jobban a munkavédelmi rendszabályokat ? A vetélke­dőn 10, egyenként négy tagú csapat indult. A győzelmet és a vele járó 1500 forint pénzjutalmat a kereskedelmi üzemág csapata nyerte. Má­sodik lett és 1000 forintot kapott a III. kerületi park- fenntartási csapat, míg a harmadik helyre a dísznö­vénytermesztő üzemág csa­pata került; jutalmuk 600 forint. tr Oz és a játékvásár A nagy varázslónak, Öznak a társaságában töltöttük a délután javát. Nehéz volt abba­hagyni az új meséskönyv olvasgatását, de szépnek ígérkezett a másik program is: a já­tékvásárra indultunk kislányommal, egy kis Télapót hívogató mustrára. Elkísértek ben­nünket a könyv hősei is. Szinte hallottuk magunk mögött Dorka kuncogását, a Bádog­ember nyikorgó lépteit, a Madárijesztő ked­ves butaságait és a Gyáva oroszlán pana­szait. A játékország bejáratánál kegyesen elbo­csátotta őket lányom. Bár ne tette volna! A mese után ugyanis különösen szürkének, unalmasnak tűnt ez a teremnyi birodalom. A szépen jeldíszített karácsonyfa, a belül­ről kivilágított játékházikó és két busafejü barnamackó tetszett a gyereknek úgy igazán. Ezek azonban csak dekorációként szolgálnak az MHSZ-székházban rendezett vásáron. Rá is van írva mindegyikre. Nyilván azért, mert nemcsak az én lányom találta úgy, hogy ezeket látná legszívesebben a karácsonyfa alatt. Elintézhetném a dolgot azzal, hogy jódol­gukban mindent unalmasnak találnak a mai gyerekek. Van némi igazság e véleményben, de azért más oka is lehet, hogy — mint ta­pasztaltam —, a nézelődő lurkókat nem hozzák lázba a játékoktól roskadozó polcok. Először is azért nem — próbáltuk megfej­teni a talányt kislányommal —, mert tavaly, tavalyelőtt és azelőtt ugyanezek a babák, társasjátékok, autók, repülők és egyebek kínálták magukat. Egyik-másik düftinállatka és hajasbaba már szinte visszaköszön az embernek. És valljuk meg őszintén: bár igen drágák, kevés örömet ígérnek ezek a játé­kok, néhány tiszteletre méltó kivételtől el­tekintve. A jó kivételek közé sorolom az épüöszekrényeket, vagy például a betűjáté­kot. Az utóbbit a televíziótól „koppintották” ugyan a tervezők, de legalább jót másoltak. A mai gyerek a televízió jóvoltából rend­szeresen láthat izgalmas, gondolkodásra késztető rajz- és bábfilmeket, színházi gyer­mekelőadásokat. Olyan kitűnő műsorokon nevelkedik az ízlése, mint például a Zseb­tévé. És milyen csodálatosak a gyermek­könyvek! Weöres Sándor és Zelk Zoltán versei, a gyönyörűen illlusztrált János vitéz, a sokasodó népmese-gyűjtemények, Mici­mackó, a már említett Öz... Soroljam to­vább? Örömmel tenném, de a hely már csak a Dörmögő és a Kisdobos című gyermekúj­ságok megemlítésére futja. Mindkettő fő attrakciója — nyilván nem­csak nálunk — a kivágás játék. Van-e na­gyobb öröm, mint autót, hajót, egyebet fab­rikálni olló és ragasztó segítségével? Miért nincs sokkal több olyan játékunk, mely fél­kész állapotban kerül forgalomba, és a kis gazda keze alatt nyeri el végleges formáját? Az egyik miskolci általános iskola zsibon­gójában láttam egy vitrinre való, népi ihle­tésű játékot. A lehető legolcsóbb alapanyag­ból készültek. Kukoricacső volt a baba teste, papírfodros a szoknyája, deszkahulladékból faragták a szekeret, üres flakonból ügyes­kedtek össze a nagybajuszú huszárt. Tévedés ne essék, nem a kereskedőket hibáztatom, ők azt árusítják, ami van. Já­ték pedig nincs elegendő. Importtal is csak úgy-ahogy tudják kielégíteni az igényeket. Hazai játékgyártásunk fejlesztését már el­határozták. Jó lenne, ha ez a fejlesztés nem­csak a mennyiség növelését célozná! Jó lenne, ha a játékok legalább megközelítenék — színben, változatosságban — gyerekeink fantáziáját. És persze közelebb kerülhetné­nek pénztárcánk teherbíró képességéhez is! (békés) Postás hmádvezeiők tanácskoznak A Miskolci Postaigazgató­ság kultúrtermében holnap délelőtt 10 órakor kezdi meg munkáját a postás brigádve- zetök területi tanácskozása. Gricser Petemé műszaki igazgatóhelyettes vonja meg a 'brigádmozgalom mérlegét, majd vita következik. Végűi a brigádvezetők megválaszt­ják azokat a küldötteket, akik az ágazati brigádvezetői ta­nácskozáson társaikat képvi­selik. Bővítik az újhelvi kórházat Évek óta folyik és ebben az ötéves tervidőszakban mind jobban meggyorsul az 1903-ban épült sátoraljaújhe­lyi városi kórház rekonst­rukciója és bővítése. Már megtörtént a szomszédos Al- sózsólyomka köz néhány tel­kének a kisajátítása, hogy új pavilonok építésével növel­jék nemcsak a férőhelyek, hanem az osztályok számát is. Erre igen nagy szükség van, hiszen ez a háromne­gyed évszázados kórház két város, és a sátoraljaújhelyi, sőt részben még a szerencsi járás lakosainak is, tehát mintegy százezer embernek az egészségvédelmét, gyógyí­tását látja el. Helyismeret és üzemi vakság A riportalanyok számtalanszor elmondják, mi újra és újra leírjuk; a vállalathoz, üzemhez való hűség anyagi érték. Két azonos képzettségű, egyformán hozzáértő és egyformán szor­galmas szakmunkás teljesítménye más és más lehet, ha az egyikük tíz, a másikuk csak egy éve dolgozik abban az üzemben. A hűség anyagi érték. A hűség megköti a fantáziát — mondta a minap egy üzem­vezetőként dolgozó ismerősöm. A nagyobb társaságban töb­ben voltak több üzemből. Aki a hűség ellen szólt, az az éle­tével érvel a hűség mellett, hiszen tizennyolcadik éve dol­gozik ugyanott. A munkapadtól jutott el az üzemvezetői be­osztásig. Felzúdulásunkra magyarázta is. afnit állított: — Nézzétek! Nekem van tizennyolc évem a cégnél. Isme­rek mindenkit és ismerek mindent. Ha bekötnék a szemem is eligazodnék a magam területén; ha úgy hozza a véletlen és egy szerszámért kell nyúlnom, akkor tudom, hol van az a szerszám; Ha meghibásodik egy gép, akkor tudom, hogy mi szokott elromlani rajta. Ezt ugyanúgy tudja rajtam kívül néhány régi kolléga. És ez a tudás nagyon hasznos. Ám néha félek. Egy idő után fenyegeti az embert a szakmai vakság. És ami ennél veszélyesebb: az üzemi vakság. Én sorozatban a magam szakmáját, s a magam üzemrészét látom. Ezért felelek. Itt mindent ismerek, de a múltkor vitatkoztunk azon, hogy vajon nem szűkülünk-e be így? Az én száz emberem például négy műszakban dolgozik. Lényegében nem vagyunk sokan. Az egyik csoportból került ki a párttitkárunk. A má­sik csoportból választottuk a szakszervezetist. Én általában a délelőtt, egészen jól a mindig délelőtt dolgozókat ismerem. Mind-mind ismerünk huszonöt embert egészen jól. Fele­annyira se jól ismerjük a többit. Ha én ezen a rendszeren időről időre1 nem változtatok, akkor a legjobb szándék elle­nére is szétdarabolom, ami egy... Nem tudom, értitek-e? A példához könnyű volt találni másikat. Egy technikus mesélte el, hogy ők. az üzemben sorozatosan és mindig erős­áramú berendezésekkel dolgoznak. Ennek megvan a maga szépsége, megvannak a sok-sok év alatt megszerezhető szak­mai mesterfogásai, de ... Újra idézek: „Egy volt iskolatársam hívására mentem be a szabadságom ideje alatt hozzá. És egyszeriben meghökken­tem. Ö számítógépekkel dolgozik, lényegében gyengeáramú berendezésekkel. Elkezdtünk beszélgetni a szakmáról. Vala­hogy úgy, mintha egymás mellé kerülne egy emberorvos és egy állatorvos. Mindkettő témája a betegség. No, de mind­kettő számára másképpen téma a betegség. Nem szégyellem bevallani, hogy egyetlen délután többet tanultam, mintha itt szerveztünk volna egy többhetes továbbképzést. Amiről én azt hittem, hogy egy fix tudás — ez az üzemismeret — arról kiderült, hogy kívülről ezerféleképpen bővíthető. Kapok egy más látószöget. . . A példák sorolását sokáig folytathatnám. Egész őszintén a magam újságírói gyakorlatából tudom, hogy bizonyos esetek­ben, bizonyos témákban vannak begyakorlott kérdéseim. Olykor olyan kérdések is, amire az ember tudja már a vá­laszt. Jó és hasznos ez a tudás. Csak’ éppen veszélyes is. „Üzemi vakság” — mondta valaki. A szó jó és pontos. Nem a hűséget kérdőjelezi. Pusztán figyelmeztet arraj hogy csak egy részt látni kevés. Hogy mit lehet ellene tenni? Sokkig vitatkoztunk. Volt, aki azt mondta, hogy néhány év után munkahelyet kell változ­tatni. Abszurd tétel, mert a másik értéket veszítjük el, a szükséges helyi ismeretet devalváljuk. Más azt mondta, hogy néhány év után mindenkinek el kellene mennie legalább egy-két-három hónapra egy másik üzembe. És visszajönni onnan a tapasztalatokkal. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi javaslat megvalósítása viszont nagyon sok pénzbe kerül. Pótolni valahol egy üzemvezetőt vagy egy technikust három hónapra, két hónapra, vagy akár egy hónapra is — nehéz. No de, ha ez az ember értékesít­hető tapasztalatokkal jön vissza, akkor meggondolandó, hogy továbbképzés-rendszereink mellett nem kellene-e több súlyt fektetni a szervezett tapasztalatcserékre. Annak, akit az üzemi vakság fenyeget, nem kellene, mintegy gyógykezelés­ként, nagyobb darabot mutatni a világból? Egy másik részt mutatni az egészből. Pihentetni ezzel, számítva arra, hogy a pihenés után a teljesítmény lesz nagyobb. A hivatalok, intézmények dolgozói úgy-ahogy, de azért időnként eljutnak más vállalatokhoz, más intézményekhez. A magam részéről szívesen olvasnám, ha ugyanígy tapasz­talatcserékre járnának az üzemben dolgozók, a munkások és középvezetők is. Hiszem ugyanis, hogy a máshol megszerzett tudás a hely- és üzemismereten is gazdagítani tudna. BARTHA GÄBOR :É1S§ f Ilii AMFORA-ÜVÉAT MINDEN MŰANYAG CIKK EGY HELYEN, ami a mezőgazdaságban, az építkezésnél és a háztartásban szükséges. Debrecen, Vörös Hadsereg útjo 57. Nyitva: hétköznap; 8.30-17 óráig szombaton: 8.30-13 óráig Városi tanácsiagok fogadóórái 1976. november 27.: Daragó Janosné, Görömböly, Németh I. u. 28., 17 órától; Ró­zsavölgyi Károly, Nagy Hona u. 2., 17 órától. 1976. november 29.; Deák Béla, Éder Gy. utcai általános iskola, 18 órától; Kara­mel Lajosné, Kalló István és Tóth Lajos, 1/2. pártalapszerve- zet, Baross G. u. 18., 17 órától,; Kovács György, Hoffmann Ottó u. 25., MHSZ-klub, alagsor, 17 órától; Kovács Vilmosné, Szik­ra mozi, Marx Károly u. 49., 17 órától; Oravecz Antal, Pereces, Tárna tér, bányászklub. 17 órá­tól; Szegedy Gyula, Wesselényi U 43., 16 órától. 1976. november 30. Faragó Erzsébet, Ilii. párt- alapszervezet, Marx Károly u. 49., 17 órától; Sándor János, Szirma, tanácskirendeltség, 17 órától; Vincze Sándor, Gépiprs* Technikum, Kun Béla u. 10., Ml árától.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents