Déli Hírlap, 1974. november (6. évfolyam, 257-281. szám)
1974-11-27 / 278. szám
N Átadás előtt ' a jubileumi óvoda Városunk felszabadulási ünnepségei során december 2-án adják át az Avas-déli lakótelepen felépült 200 szel mélyes jubileumi óvodát. Az ovoda belső berendezéseinek nagy részét — így a képünkön látható szekrénysort is — társadalmi munkában az Avas Bútorgyár dolgozói készítették. I (Farkas Ida felvételei) Kocsit kap a világ legszebb unokájának anyja * T rabantra várva Még sötét volt, amikor az első ember az ajtó elé állt. Amikor végre kinyílt a nehéz kapu, a sor vége a Weidlichig ért. Lehettek néhány százan. Trabantra vártak. Fiatalok, öregek, nők és férfiak. Volt, aki szívességből fogott helyet a sorban, volt, aki a lánya, fia, rokona helyett jött. A zsebben, pénztárcában, tenyérben szorongatott borítékban pénz lapult. Tízezer forint. Egy fillérrel sem több. Akik hétfőn kocsiért álltak sorba, nem könnyen szerezték a pénzt. Újsághír: a MERKUR 1972 óta nem fogadott el rendelést Trabant típusú személy- gépkocsira. A tilalmat hétfőtől feloldotta a vállalat. Információ a pénztárkönyvből: az OTP Borsod megyei Igazgatóságán, az első napon hatszázan fizettek be Trabantra. A kocsira várók hatmillió forintot helyeztek letétbe. Nekem ez a „KOCSI” Puskás Attila, a MÁV autó- és motorszerelője, már a hivatalos közlemény megjelenése előtt tudni vélte, hogy feloldják a Trabant- stopot. — Kicsi a világ, nálunk semmi sem marad titokban ... De így legalább volt időm kölcsönkérni. Mert azt ugye mondanom sem kell, hogy a tízezer kétharmadrésze kölcsönpénz. A fiatalember a Trabantra esküszik. Nemcsak azért, mert már két éve használ egyet (sosem hagyta még cserben!), hanem azért is, mert a családi költségvetést összevetette a világ egyre fokozódó olajéhségével. Meg aztán... — ... nekem a Trabant a kocsi. A „KOCSI” csupa nagybetűvel. Kirándulni járunk vele, Csehszlovákiában is voltunk. De ha leesik az első hó, nem hozom ki a garázsból. Kímélem és nagyon vigyázok rá. Tegyen akkor televíziót! A várakozás percei közlékennyé teszik az embereket. Egy bőrkabátos; bajszos férfi dohog: — Hát nem szörnyű, hogy én mint vevő sorba állok, „szívességet kérek” azért, hogy a pénzemet elkölthes- sem? Aki mondjuk egy tizedannyit érő televíziót akar venni, az akár húszféle típus között is választhat, nem kell várni, sorba állni, a hónapokat számolni. A többiek lehurrogják: — Vegyen akkor televíziót! Nagy Antalné mosolygott. Nem a történeten. Azt nem is hallotta. Olyan csínyre készül, amely híven példázza az ajándékozás múlhatatlan érvényű mottóját: jobb adni, mint kapni. — A lányomnak veszek kocsit, ö nem is tud róla. A férjemmel úgy gondoltuk I (a férj nyugdíjas, de 71 évesen is vezet), hogy meglepjük. Biztosan örülni fog. Most szült nemrégen. Olyan aranyos a pici... S egy Trabantot igazán megérdemel á világ legszebb unokájának anyja! Az öcskösitek lesz Volt, aki nem egyedül jött. Egy láthatóan feszengő fiatalembert az anyósa kísért el. Amíg a férfi a formaságokat intézte, ‘az anyós kipakolt. — Azt mondta, nem iszik többet, ha kocsija lesz. Ha ezen múlik, hát én állom a tízezer forintot. Ezért is jött kapóra, hogy most lehet Trabantot jegyeztetni... De nem mertem elengedni egyedül a pénzzel. Tudja, milyenek a férfiak... Szegény lányom! Csak tudnám, hogy mit szeret rajta. Bűz Ferenc és anyja Csin- csetanyáról vonatozott Miskolcra. — Az öcskösnek lesz a kocsi. Most katona. Két hét múlva szerel le. Az ő fizetéséből nem futná. (Kereskedő Mezőkeresztesen.) Ez a kocsi lesz a hozománya. Jövő augusztusban tartjuk az esküvőt. Akkorra a kiutalás is megjön. BRACKÖ ISTVÁN Felkészültek a törvényrendelet végrehajtására Tegnapi számunkban közöltük az Elnöki Tanács 1974. évi 8. számú törvényerejű rendeletét, amely intézkedett az államigazgatás fejlesztését elősegítő korszerű gépi adatfeldolgozásra alapozott állami népességnyilvántartás bevezetéséről. A Miskolci I. kerületi Tanácsi Hivatal népességnyilvántartó osztályának vezetőjétől, dr. Farkas Istvánnétól megtudtuk: az 1974. december 1-től érvénybe lépő rendelet végrehajtására felkészültek. Azok, akik a lakóhelyváltozás bejelentésével, a népességnyilvántartással foglalkoznak majd, megfelelő oktatásban részesültek. Üj helyiségeket alakítottak ki a Vörösmarty út 16. szám alatt, ahol december 2-től fogadják a bejelentésre kötelezett állampolgárokat. Pálya választási vetélkedő Az elmúlt hét keddjén rendezték meg Miskolcon a városi pályaválasztási vetélkedő döntőjét. Ezen húsz csapat vett részt és végül nagy küzdelemben a 11. számú Vörösmarty utcai iskola szerezte meg az első helyet, s ezzel a jogot, hogy a megyei döntőben városunkat képviselje. Mint Balogh Ákostól, a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet főelőadójától megtudtuk, a várakozásnak megfelelően igen jól felkészültek a résztvevők és azok a jelenlevők is, akiket iskoláik delegáltak a döntőre. (Nekik különböző kérdéseket tettek fel, amelyek sikeres megválaszolásáért ajándékot kaptak.) A pálya- választási vetélkedő járási és városi döntői a többi helyen a héten befejeződnek, s ennek megfelelően alakul majd ki a megyei döntő mezőnye. Ezt december 20-án, délelőtt 10 órakor, a Molnár Béla Ifjúsági és Űttörőházban rendezik meg. Rágalompetárdák t Két fiatalembert az illetékes vállalati bizottság elé állítottak, ahol — több kérdésre válaszolva — bizonyíthatták, hogy ártatlanok. De hát ki mondta, hogy bűnösek? Sajnos a dolog nem olyan egyszerű. Mert az úgy volt, hogy hónapokkal ezelőtt... Mikor is? Hol is? Az esetről állítólag jegyzőkönyv is készült. Ügy hát ezt a jegyzőkönyvet küldték el a vállalatnak, s azért ült össze a bizottság. Nem, nem, a jegyzőkönyvet küldték el. De hát akkor mit akarunk tisztázni? Hát tulajdonképpen arról van szó, hogy valaki mondta valakinek, s aztán az megint valakinek. Világos, hogy az ügy (mert sokszor így lesz ügy az ügyből) tisztázást kíván. A bizottságosdi kínos a kérdezőknek és kínos a felelőknek is. Arról már nem is beszélve, hogy az utóbbiak ebben a szituációban amolyan terhelt-félék lesznek. Persze kiderül, hogy két nagy ellenségünk, a ROSSZINDULAT és a BUTASÁG munkál az ügy hátterében. A továbbiakban tehát „ők” — vagy inkább ezek — álljanak a józan emberek ítélőszéke elé. Ezúttal csak egyetlen fegyverükről, a rágalomról legyen szó. Rágalom? Bánjunk óvatosan a minősítésekkel! Minden rágalmazó tudja, hogy törvényesen fel lehet lépni ellene. Éppen ezért óvakodnak a súlyos — és főleg a konkrét — dolgoktól. Jobbára csak így áztatják a kiválasztottakat: ez sem különb a Deákné vásznánál... Hogyha megkaparnánk ... Nem hiszem, hogy ő kimaradhatna egy ilyen buliból ... vagy: Ne szólj szám, nem fáj fejem. S egy újkeletű „mószerolás”: Nézd, én nem mondom, hogy gazember. Esetleg: Te tűzbe tennéd érte a kezed? S ezer példa bizonyítja, hogy a kicsinyke „szólás-palántát” mint növelik naggyá „gyűlölet-sugarak”, „káröröm-esők”. S a palánta egyszerre csak hatalmasabb lesz, mint a fa, melynek tövében megkapaszkodott. Már elszívja annak életnedveit. S ha végre megérkezik a fűrész, a balta, akkor már nehéz az élősködőt úgy eltávolítani, hogy ne sérüljön a fa. De hagyjuk a jelképes beszédet! S ha nem is átkozzuk meg őseinket, akik tatárnak, töröknek, németnek feketítették egymást (olykor hősöket, máskor árulókat csinálva ezzel), mondjuk ki: legyen vége. A társadalmi feltételek immár adottak, talán csak a társadalmi bátorság kevés. Pedig erre van leginkább szükség, mert nemcsak gyerek- embereket, fecsegő öreg hölgyeket, súlytalanokat vesz nyelvére a rágalmazó. Vagy ha igen, akkor ez inkább csak szórakozás. A legfőbb célpont a közéleti ember, akinek — ha igazán komolyan veszi szerepét — NEM-et is kell mondania. Bírálnia, sőt büntetnie is kell. Társadalmi kötelessége ez. A rágalmazó tudja, hogy a felelősséggel hozott ítélettel (bírálattal) nem vitatkozhat, de nyugodtan kilőheti kis rágalompetárdáit, vagy (a ravaszabbak így tesznek) kioszthatja azokat másoknak, akik majd célba juttatják. Jól tudom, hogy jóra intő prédikációktól nem hervadnak el a „szólás-palánták”, nem hullnak ki a kézből a rágalom-petárdák. Hát akkor nincs is védekezés? De van. Az emberekbe vetett hit és bizalom. S mindenek fölött a rágalmazók megbüntetése. Ha nem így van, akkor sajnos mindenki préda lehet a prédára éhesek, bizalmatlan a bizalmatlanok között. GYARMATI BÉLA Cseppben a tenger I. És nem volt , és nem volt éjszaka.,. Oly ritkán esik meg, hogy beszélünk róla. Rég volt, harminc esztendeje. Máig i 10 950 nap. Ennyi fedi az emlékeinket. Vagy hogy egyre kevesebben vagyunk, akik még emlékezünk rá? Akik odaszólhatunk egymásnak: „nem így volt, hanem ...” — pontosíthatunk, mert együtt éltük át. Az apróságokat, s azokat a félelmetes és csodálni való dolgokat. És az éhséget. Az éhséget, amit sok-sok nap után egy fura formájú, szögletes kenyérből szakított falattal próbáltunk enyhíteni.... • Én még emlékszem a Sztá- lin-orgona hangjára. Olyan volt, mintha egy magasra hangolt sziréna jajgatott volna. És emlékszem, hogy a ház reszketett a fejünk fölött, amikor robbant a bomba. És hogy fülünkre szorított kézzel vártunk — no most, most mindjárt halljuk az aknákat, amelyek levegőbe röpítik kedves Szinva- hidunkat az Uránia mozinál. Dobhártyám emlékszik anyánk szívdobogására, amikor jött a hír: felrobbantják a szomszéd házban a nyomdát, érzem az őrület felízzá- sát benne, ahogy rohant a falhoz parancsolt nővérem a mentésére, a németek pisztolya elé... Még ma is, 10 950 nap után, őrzik az idegeim akkori félelmemet, s az ő félelmét. • Túléljük? Már nem volt villanyunk sem. A petróleum is elfogyott, valami zsíraljában égett egy kanócnyi rongydarab. Szörnyű büdös volt. És a pisla fény csak nyújtotta, torzította az óvóhelyi árnyakat. Míg égett a villany — gyerek-magam, s tizenöt társam is új mókának véltük a pince-életet. Felfedeztük boltívei alatt fantáziánk élénk optimizmusát. Tudtunk játszani itt, a Szin- va-parti gesztenyést, avasi dombot varázsolva a vaságyaktól visszhangját vesztet)' falak közé. Felfedeztük, hogy olykor a Pitlikék fia is kikap, hogy a szép Kovács Juditka bőgni is tud, és hogy Csöpi, a Tapodiék lánya válogat. Ám apránként meg kellett szoknunk, hogy ra- koncátlanságunkat zabolázni kell, ha a felnőttekből foj- tottan szakad a szó. Aztán megszoktuk, hogy összehúzzuk magunkat az elemlámpával, karszalaggal és számunkra érthetetlen, dühös dölyffel érkező idegenek előtt. Hogy ne kérjünk tejet, kenyeret, ne játsszunk, ne nevessünk, ne sírjunk, megszoktuk a hideget, a nyirkossá lett ruhát, takarót, s elfelejtettük, hogy milyen jó szaga, íze van a friss levegőnek. És csak vártunk valamit... Egyszer majd csak felmegyünk megint ... Míg villany volt, szabá;- lyozni tudtuk a napot. De aztán már csak a bűzös rongy pislogott, nagyra növelve a torz árnyakat. És féltünk, hogy ránk szakad a ház, agyonnyom az emelet, és nem tudtuk, hogy éjfélt vagy delet mutat az óra, mert akkor már hírhozó sem jött, és nem volt nappal és nem volt éjszaka, és nem volt semmi, csak az óvóhelyre zárt rémület, amikor elhallgatott a világ fölöttünk, s valaki mondta a Széchenyi utca 8. szám alatt: — Megúsztuk. Rosszabb már nem jöhet... És még annyit, hogy: — ... hát azok is csak emberek! (Folytatjuk) RADVÁNYI ÉVA
