Déli Hírlap, 1971. július (3. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-12 / 162. szám
a miskolciaké a szó Hálásan köszönjük Súlyos betegen, sajnos menthetetlen állapotban hoztuk haza a kórházból felejthetetlen férjemet — édesapám, nagyapám, apósom — S. Tapody Gézát. Dr. Guba Pál körzeti orvosunk hosszú heteken át, naponta többször is meglátogatta, hogy gyógykezeléssel enyhítse iszonyú fájdalmát. Ezúton köszönjük meg a doktor úrnak, hogy orvosilag és emberileg mindent elkövetett drága hozzátartozónk szenvedésének enyhítésére. Az S. Tapody család Épül-szépül a környék A kellemes, szép környezet általában jólesöen hat az emberre. A rendetlenség elriasztó, legyen az egy lakásban vagy egy lakótelepen. Hosszú ideig rendetlennek volt mondható a Szentpéteri kapui lakótelep vasút felöli oldala. Nemcsak a giz-gaz, de az ütött-kopott felvonulási épületek, az ott felejtett törmelékkupacok és sok egyéb, oda nem való „kellék” bosszantotta az arra járókat. Örömmel mondható el viszont, hogy az utóbbi időben változik a helyzet. A felvonulási épületeket már bontják, bizonyára belátható időn belül sor kerül a terep- rendezésre, és minden olyan tennivaló elvégzésére, ami külsejében is illik majd ehhez a szép lakótelephez. S ha mindehhez még a lehullott: vakolatű bérházak is „új ruhába” öltözhetnének, akkor lehetne elmondani igazán, hogy a Szentpéteri kapui lakótelep olyan, amilyennek azt a tervezők elképzelték, amilyennek az itt lakók is látni szeretnék. Z. K. Miskolc Hűséges traktor keresi hűtlen gazdáját +: A Ságvári Endre utcában hónapok óta álldogál egy ott felejtett traktor. A gyerekek már „kibelezték”, teljesen tönkrement. A MÉH-be is azért nem tudott eltotyogni, mert rossz a „papucsa” is. Ugyan ki lehet a gazdája? Nem fog hiányozni a leltárnál? (Hegedűs Béla felvétele) Üvegszilánkok a Jaffában Ügy látszik, rám jár a rúd ... Néhány héttel ezelőtt ijedten vettem észre, hogy a jégbe hűtött Jaffával együtt üvegszilánkot is nyelek. Szerencsére semmiféle következménye nem lett. De a meglepetéseknek úgy látszik még mindig nincs vége. Az elmúlt héten pénteken, Sörösüveg — sörös ügyek Tudom, nem új téma az üveg- betétekről beszélni, de kénytelen vagyok megkérdezni, ugyan kinek szól a belkereskedelmi miniszter idevágó rendelete? Ugyanis a mályi strand területén levő büfében dolgozó eladónő nem váltja vissza az ott vásárolt üveges sör üvegeit. Már másodszor utasított el. egyszer tíz üveggel (körülbelül 3 hete) és most. július 6-án, öt üveggel. Mindkét esetben egy héttel előbb vásárolt üvegekről volt szó, amelyeket a strandbüfében tőle vásároltam. Hiába hivatkoztam a fenti rendeletre. „Ez engem nem érdekel, idényüzem vagyunk, nincs helyem a tárolásra’' — szólt a válasz. A helyhiány nem fedi a valóságot, mert a helyiségek konganak az ürességtől. A rendelet pedig — legjobb tudásom szerint — nem tesz különbséget idény- és nem- idénybolt között. Egyébként panaszt teszek amiatt is, hogy általában a sört csak ismerősök számára tartják fenn, akiket elismerő nyilatkozatok tételére verbuválnak. A raktáron levő készlet ellenére a sört kérő munkásembereket (akik a telepen dolgoznak) nem szolgálják ki. Ez velem is megesett már. így aztán a készlet nem fogy el szombat - vasárnap, hétfőn az üzlet zárva, majd az eldugott sör visszáruzása következik. Kérem az áfészt, szíveskedjenek odahatni, hogy büfében levő eladónő megfelelő kioktatásban részesüljön magatartására nézve, nevezetesen: az árukészletet a vevőknek és ne csak az ismerősöknek adja el, biztosítsa az üzletében vásárolt üvegek visszaváltását. Dr. Borbély László Miskolc ül. Gyula u. 12. A levélíró észrevételét július 9-én kivizsgáltattuk. Megállapítottuk, hogy a panaszt tevő által felvetett hiányosságok fennálltak. Nem értünk egyet a büfé vezetőjének magatartásával annál is inkább, mert az egység megfelelő mennyiségű palackozott sörrel rendelkezik minden héten és a kismérvű fogyasztás miatt diszponálásokat kell, hogy eszközöljünk. Dolgozónk nevében is szíves elnézést kérünk dr. Borbély László elvtárstól, egyben közöljük, hopv az egység vezetőjét kioktattuk a forgalomban levő oalackok visszaváltására, a vendégek maradéktalan kiszolgálására. amíg palackozott sörrel rendelkezik a büfé. Utasítottuk a közölt hiánvosságok megszüntetésére, mert következő esetben fegyelmi felelősségre vonást alkalmazunk Miskolc és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet Árvái László kér. oszt. v. Szemerszky József vip. árui. o. v. a keserű tapasztalatok ellené- re, újra ebből az üdítő italból vásároltam egyet. Ez is jégbe hűtött, jóízű ital volt. Azaz hogy lett volna. Ijedten voltam kénytelen ugyanis abbahagyni a fogyasztást: homokszemnyi nagyságú szilánkok kényszerítőitek erre. Gondosan megvizsgáltam a palackot, hátha letört a szája, d® sérülésnek semmi nyoma. Akkor mi lehet a baj? Csak a gyár követhette el a gondatlanságot, aminek ideje lenne már véget vetni. Vagy megvárják, amíg valakit ilyen okokból kórházba szállítanak? Hogy melyik cég a ludas, nem tudtam megállapítani, mert az üvegről hiányzott a címke is ... V. K. Miskolc Rovatvezető: KOLTAI JOZSEFNÉ HA PÉNTEK, AKKOR EZ FIRENZE • Szerda: Róma Ha kedd, akkor ez Belgium — így a sikeres amerikai film címe, kaján kacsintásával jelezve, nem az országról vélekszik a napra az, aki társas úton járja a világot, hanem a napról az országra. A magyar társasutazó turista, akinek az isten helyett mégiscsak megbízhatóbb szakszervezet nyúl a hóna alá, természetesen nem világjáró, nem országokat lohol végig a mindent magunkba gyűjtés fuldokló, habzsoló szent dühével, hanem „csak” egy országot. Jelesen Olaszországot. Annak is egy darabját. Pontosabban néhány ékszerdarabját! Ha szerda, akkor Róma. Ha péntek, akkor Firenze. Ha szombat, akkor Rimini, a sós, a csodás, a félelmetes, az örökös tengerrel. Ha újra szombat — Velence. Ki lehet pipálni a napokat, a városokat. Csak az emlékeket nem. Móricz Zsig- mond szerint „gyalogolni jó”. A modern kor kíváncsija repülőgépre, autóbuszra vagy autóra száll és egy kicsit, egy egészen kicsit a tengerre is, hogy pitiánerkedve bár, de teljesítse Széchenyi parancsát: „Tengerre, magyar!” Arról persze nem volt szó, hogy a tengerben apró, csípni is kész, szemtelen rákok fogadják a tengerre szállt magyart. Viszont hősként lehet patra esni egy utánunk futó bukó hullámtól! Ülünk a velencei National Szálló fölényesen vacak halijában, már a visszaindulást várva. — Azt a Pistiben láttuk ... — Nem. A Borghese-palotában volt Emlékszem, hogy ott baloldalt a kuksizó tévékamera mellett... — Nyavalyát, Riminiben volt az ebédlő falán... — szól közbe egy harmadik. Lényegtelen, hogy miről folyt a vita, lényegtelen, hogy mi hol volt, vagy hol nem volt. Az emlékek kusza káosza a lényeg. A rendszerezés későbbre marad. A napok, a hetek, az idők rostáján kihull kinek-kinek a lényegtelen, elmosódnak a terek, a házak, az utcák, a szobrok és a tájak kontúrjai — s egy sajátos, kicsit megfoghatatlan napfényt és szépséget ötvöző fantáziakép marad majd meg: Itália. Nem Olaszország. Itália! Tehát, ha szerda, akkor ez Róma. És nem egy „bédekker Róma”. Amiről én írni akarok, ami nekem „fent- maradt” azon a bizonyos rostán, egy sztori, azaz egy öreg városrész. Egy öreg városrész modern sztorija. Ott, ahol a Tevere hátat fordít az Angyalvárnak, nyilván a sok kanyargástól és a bujkálástól a hidak alatt bosszút locsog az embernek: nem vesz fel a hátára többé hajót — nos, ott, ahol a Tevere hajózhatatlanná válik, mindjárt a part mellett egy csöppnyi városrész húzódik meg. Csendben, magába és a múltba roskacltan, tenyérnyi ablakaiból nem is e világ, hanem a kora középkor tükröződik vissza. Az a kor, amikor még nem tudtak például Amerikáról, amikor nem volt még Űjvilág, elég jó volt, akinek jó volt, az óvilág is. Azazhogy: óvilág sem volt. A világ akkor és itt, Itália volt! Aztán teltek az évszázadok és felfedezték Amerikát. S e felfedezéstől függetlenül a Tevere partján, a kis városnegyed emeletes, öreg házaiban, a szűk. széles csípőt is alig tűrő utcáiban, a sötét, vastag falú és egészségtelenül nyirkos szobák mélyén a nyomor vert tanyát. Róma, az „urbs”, az örök város nem szűkölködött sem a nyomornegyedekben, sem a romantikus városrészekben. E kettő sajátos veretű együttesét azonban csak talán itt lehetett megtalálni, ilyen tökéletes összhangban és patinával. Itt, ahol vége a folyónak, mert a folyó élete egy a habot verő hajókkal kötött násszal. — Kevés pénzzel is sokat lehet itt kezdeni — adták a tanácsot egy nem nagy pém zű, de azért szép summa dollárral rendelkező amerikainak — ezért hát a sok szó Amerika felfedezéséről, persze —, akit nevezzünk mondjuk Joe-nak, vagy Bilinek. Nem a név a fontos, mint alább kiviláglik. S az amerikai, aki nem volt éppen nagypénzű, de átkozottul ötletes fickó, annál inkább, rájött valamire. Nevezetesen: van annak valami megkapó varázsa, hogy olyan városrészben bukdácsol itt Róma százezernyi macskái közül az idevalósi tízezer között, amely öregebb, mint az új világ. Amelynek házai előbb álltak, előbb adtak otthont szenvedésnek és csóknak, halálnak és mámornak, mintsem hogy a Santa Maria partot ért volna — odaát. Megvette a nyomornegyedet Róma szivében. Cakómpakk. Macskástól, macskakö- vestöl, mállott vakolatostól és omladozó kövestől együtt. Tíz esztendejénél alig több ideje. Mert nem volt olyan ostoba, hogy ne tudta volna: legjobb biznisz a romantika. És az apró, kis szobákat itó- ott egybevágva, mulatókat rendezett be. Itt-ott nem vágatta egybe! A nyomornegyedből a mámor negyede lett! Ahol „á la Róma” heve- rőn lehetett a monokinis felszolgálólányok nyakkarikáját megragadni. Aztán mást is! Hallatlan híre keveredett az üzletnek Jöttek a lányok és jöttek a fiúk. Az öreg és pénzes amerikai fiúk. Na és persze a fiatalabbjai is. És nemcsak az amerikaiak. Ügy és olyannyira, hogy a minden híreszteléstől eltekintve is, sok mindent békén eltűrő római rendőrség, annak Is a legilletékesebb osztálya, kénytelen volt bezárni a nyomor- negyed exkluzív bordélyait. Fuccs az üzletnek. Fuccs? Nem. Most mélyen, a nyomornegyed pardon, a volt nyomornegyed alá, egy hatalmas katakomba-rendszerbe költözött az éjszakai lokál, ahol a legszerényebb, egy léggümbös fogyasztás — a léggömbök száma és nagysága elárulja, hogy melyik asztalinál mit és hogyan mulat a vendég! — is meghaladja az Olaszországot csodálni jött magyar turista egész zsebpénzét. És fönt, fönt a kis trattóriák megmaradtak, kétségtelen hangulattal, gitárzenés varázsukkal, középkori miliővel. Percenként érkeznek az autók, a taxik, fél- és teljes világi hölgyek, szmokingos urak, sőt, uram bocsá’ civilben, egy fehér galléros pap is. de ő természetesen „fent” evett a kitűnő pastasutából, és ivott a vörös borból. Az öröm tanyája lett a nyomor tanyájából? A dollár csodája! Az üzleti szellem diadala, öreg, megfáradt macska dörgölődik a nála is öregebb ház falához. Az égen fent hunyorognak a csillagok, Látták a letűnt századokat, és látni fogják a majdan eltűnőket is. Amikor a megvásárolt nyomor fényei újra belevésznek az idő mé- hébe, de a falak, azok még mindig állnak majd. Makacsul, szembeszegülve az enyészettel. Őket emberi munka teremtette, ott, Róma szívében, ahol a Tevere már nem veszi többé hátára a hajókat. GYURKÓ GÉZA (Folytatjuk.) A címzett válaszol A Déli Hírlap .július 5-én megjelent számából tudomást szereztünk egyik dolgozónk szabálytalan viselkedéséről. Kartársnönk cselekedetét elismerte. Szabálytalan viselkedéséért szigorú figyelmeztetésben részesítettük. Kedves vásárlónktól ezúton kérjük szives elnézését. Centrum Áruház, Miskolc Grundik Gyula igazgató A „Tetszik? Nem tetszik?” címmel a D. H.-ban megjelent észrevételre a nyilvános távbeszélő-állomás létesítésének lehetőségét megvizsgáltam. A Tiszai pályaudvar csarnokában levő postai nyilvános távbeszélő-állomáson kívül újabb fülke üzembehelyezésére nincs lehetőség, ugyanis az érintett területen szabad kábelpár nem áll rendelkezésre. Az igényt előjegyzésben tartom, s a műszaki helyzet kedvező változása esetén bekapcsolására intézkedem. Postaigazgatóság. Miskolc Virág János távközlési o. v. Két gyermek és a tócsa Két gyermek játszik a toronyházak között egy tócsa körül. Pár órája esett, a napsugarak hamar felszántották az ég könnyeit, csak ez a tócsa maradt meg belőle. Nem nagyobb egy kihúzott asz- tallapnál. Es zavaros. Ha a szél ráfúj, ráncok gyűrűdnek parányi tükrén. A két gyermek: leányka és fiúcska. A leányka szőke, a fiúcska barna, süni hajú. Egymással szemben guggolnak és nézik a zavaros vizet. A gyapjas felhőket nézik a tócsa tükrén. A fiúcska felől indulnak, átbújnak a határnak lefektetett bot alatt, a kisleány oldalán a partnak ütődnek és eltűnnek láthatatlanul. Egyszerre magányos felhő úszik rá a vízre, s a fiúcska átszól a kislánynak: — Tartsd eléje a kezedet és ne engedd tovább.' — Buta vagy, kézzel nem lehet megállítani'. — De meg kell állítani, mert levelet küldtem vele ...! — Milyen levelet? — Neked szól... — Igazán? — A, nem igazán, csak úgy mondom... A fiúcska egy újságpapírt tép szét, annak darabját fekteti a. vízre, ráhajol és fújja, fújja, hogy könnyebben ellibbenjen a kislányig. Egymás után küldi útjára a tépett újságpapír „leveleket." — Válaszolsz majd a levelekre? — Válaszolok. A kislánynak is kerül újságpapírja, darabokra tépi, mint a fiúcska, s a „válaszlevél” máris ott ring a tócsa tükrén. — De hiszen el sem olvastad az én leveleimet — néz át a süni fej a leánykára. — Igenis elolvastam! — Akkor jó! S aztán egyszerre nem is érdekli őket a „levél”. A tócsa tükrére lép a nap. Olyan lesz egyszerre a kis tavacska, mintha az ég minden aranya befefolyt volna. — Jaj de szép! — Mintha égne a viz! — Olyan piros, mint a lány! — Mint az anyu haja, mikor a fodrásztól hazajön! A kis tó vakítva ég, lángol, szikrázik. A leányka meríteni akar a fényből és a lángból. A napszilánkok szétugranak ujjai elöl, s csak a piszkos víz csorog vissza a tenyeréből. A fiúcska is vízbe mártja kezét, de mielőtt ő is próbálna meríteni a fényből, felleghajók takarják el a napot. A viz zavarossá válik, s a két gyermek arcáról is ellobban valami. Csalódottak. A fiúcska ezt azzal is kimutatja, hogy belevág egy követ a tócsába. Szertefröccsen a víz. s most még zavarosabb, még szennye- sebb, mint az előbb. — Milyen sötét! — Mint az anyu szeme ...! — . Mikor apu részegen jön haza! — És verekszik — Káromkodik és verekszik .. . Es a két gyermek már nem gyermek többé. Es a játék sem játék már Elrontották valahol, azok, akiktől az ilyen kis életkék, az ilyen apró ember- hab ócskák mosolya függ. RÁTÁKY DEZSŐ
