Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1939

7 hivatásukról akkor sem felejtkeztek meg, amikor a Kollégium főhatósági kérdésével kapcsolatban félszázadnál is hosszabb pör folyt a fölött, hogy tulaj donképen ki a gazda : a debreceni egyházközség, a szuperintendencia, a nemes város vagy pedig az egyházkerület ? Nem az iskola elárvulása és elsorvadása következett be e harc alatt, ellenkezőleg élt, virágzott, fejlődött és gyarapodott az, mert a mögötte álló hatalmas családszövetség az intézet jelmondatának értelmében orando et laborando akarta felnevelni a rábízott gyermekeket, és e végből hozta értük folyvást az áldozatot minden tekintet nélkül a hosszú és szenvedélyes jogvitára. Ez a gondolat nyilatkozott meg a történelem során az ifjúság jelentékeny autonómiájában is. Nevezetesen a családból kinövő és családot alapítandó ifjak magukénak érezték az iskolát: jogokat igényeltek tehát maguknak az iskola kormányzatában is. Arra pedig emlékeztetni is alig kell, hogy a leánynevelésben is ugyanez az elv érvényesült: a leánytanítókat először mindenütt maguk a szülők „fogadták fel", még a Dóczi-intézet kezdetei is, köztudomás szerint, egy ilyen családszövetségi mozgalomra nyúlnak vissza. Hogy pedig a jelenből vegyük a példát, kedves hallgatóim, vájjon a ma egy éve visszajött Felvidéken a keresztyén magyar iskola fennmaradhatott volna-e egy sem nem keresztyén, sem nem magyar államhatalom brutális nyomása alatt, hogyha a magyar keresztyén családok bátor és áldozatos összefogással őrt nem állanak, és minden szenvedés és üldöztetés ellenére ki nem vívják a keresztyén magyar iskola létjogát, sőt még új létesítményekkel is nem gyarapítják a magyar iskolaügyet, amilyen volt különösen a nemrég elhúnyt nagy püspök és nagy magyar : Sörös Béla alapította losonci református lelkészképző szeminárium, amely acélos lelkű, harcos ifjú lelkészi generációkat bocsátott útnak. Bizony a magyar családoknak húsz év keserűsége által megedzett hazafiságában kell látnunk az ellenállás erejét, amely egyes helyeken egyenesen hősi teljesítményekre volt képes. A nyáron megfigyelhettem a Felvidék egyik gyöngyének : a kedves kis Rozsnyónak az életét a jelenben és a közelmúltban. Itt hallottam, illetve láttam, hogy a nemzeti eszményekhez ragaszkodó, hűséges magyar lelkek hogyan rejtegették és mentették át a húszéves cseh uralom alatt a Kossuth-szobrot, amikor másutt a magyar emlékek mind porba hullottak, hogyan őrizték meg a magyar utcatáblákat, és a visszatérés után szinte percek alatt hogyan öltött magyar külsőt a város. A régi utcatáblák is rögtön a helyükre kerültek, sőt Krasznahorka község határában ma is „Krasznahorka mezőváros" felírású hetvenes évekbeli tábla olvasható, holott közigazgatásilag ilyen ma már nincs. De talán a legmeghatóbb a következő történet: Egy jómódú, közismert özvegy úriasszony a cseh uralom kezdetekor lakásának minden szobáját lezárta egynek a kivételével. Télen-nyáron ebben az egy szobában lakott. Ha az oka felől kérdezték, kitérő választ adott és éldegélt tovább egyedül az egy szobában, ami miatt még félreértésnek és gúnynak is kitette magát. Mikor aztán Rozsnyó ismét magyarrá lehetett, feltárultak az úriasszony lezárt szobái, és egy pompás, hatalmas, magyar nemzeti zászló volt azokban kifeszítve. Megoldódott tehát a lezárt szobák titka : a hit és hűség őrködött azokban egy drága kincs fölött és átmentette azt húsz esztendő zivatarán. Igen : a család a mi szentélyünk, a belső szobánk, ahol minden jég-