Református tanítóképző intézet, Debrecen, 1906

I. Alkalmi beszéd.

1 Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Nemes tanuló ifjúság! A mohácsi vésztől a szatmári békéig a magyar nemzetnek úgyszólván szünet nélkül hadakozni kellett. Védeni kellett a haza földjét, területét a török ellon, — küzdeni kellett a haza ősi jogaiért, alkotmányáért a némettel; — mint a híres kuruc dal mondja: Két pogány közt — egy hazáért — omlik a vére. Rákóczi bukása fejezi be Magyarország ezen legzivatarosabb időszakát, hogy helyet adjon a leggyászosabbnak. A kétszáz évig tartott ezen kettős küzdelemben a nemzet — erejét vesztve — kimerült, kóros álomban szendergett. Az alkotmány hatalmas épülete fennállt még, nem bántották, de a nemzetet kiköltöztették belőle; az pedig félreszorítva, a rendi kiváltságok őrházából nézte tűnődve az idők folyását. Temetői csend borúit az országra. Sohasem állott a magyar nemzet oly közel a halálhoz, mint a nagy harcokat követő mélységes békében. Mint a történetíró mondja: a világ kis hiján múlt, hogy meg nem érte, miként enyészik el egy nemzet merő életunalomból. Nem pusztítja török, tatár, csak úgy elmúlik önmagától, megöli a sors előtt meggörnyedő álmatag közöny. A királyi hatalom előtt legjobban a nemzet előkelő osztálya hajolt meg. A főurak az udvar kegyére, adományaira, az udvari és országos hivatalokra rá is szorúltak, 1 írta és az 1907. év március hó 15. napján tartott kollégiumi emlékünnepélyen felolvasta Nagy József tanár. 1*