Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1941

Tjaiiíozúió beszéd 1942. júniust hő 25-bi. Miután lepergettük a krónika és statisztika filmjét (az évi beszámolót), miután számot vetettünk azzal, amit cselekedtünk és elértünk, nézzünk megint előre, keressük a magunk szerény tehetségéhez mérten a jövendő útjait. Mert tanuljátok meg Fiúk, — Hozzátok szólok ezúttal elsősorban nemcsak nézni kell előre, hanem látni is. A gyermeki és ifjúi állapot ugyan természete szerint hozza magával, hogy inkább előre veti tekintetét, mint hátra ; Nektek még nern az emlékek zsongító élvezése jut osztályrészül korotok törvénye szerint, hanem a nyugtalan kutatás és előretörtetés — a szó nemesebb értelmében. De mint ahogy hiba, ha a multbatekintés a számotadás és tanulságkeresés hasznot hozó pozitívuma helyett emlékeken való merengéssé válik az életerőt emésztő férfias küzdelmek gyenge harcosaiban, akként hiba az is, ha ifjúi ösztöneitek bizonytalan újjmutatása alapján csapongva keresitek a jövendő útjait. Ezért van szükség a bölcsebbek és tapasztaltabbak, a felnőttek tanácsán való járásra és ezért van szükség arra, hogy életetek egy-egy nevezetesebb fordulópontján, mint egy-egy munkaesztendő lezárása, az egész évben tanultak bölcseleti összefogásaképpen egy-két kiáltóbb szóval, kemény és éles vonalakat mutató formulával, vaskosabb igével döngessük meg lelketek falát, hogy rövid foglalatját is lássátok az Előttetek gyakran tán szétfolyó bölcseségeknek. Tegnapelőtt délután, amikor a kincses Erdély északkeleti részéből jövet a gyorsvonat kerekei ott kattogtak alattam a festői szépségű Királyhágón üde-zöld fenyves hegyhátak, zord sziklafalak és vadrohanású patakok között, tisztult le bennem mindaz, amit öt nap alatt magamba szívtak látó szemeim — a Ti számotokra. A bérces Erdély és a végtelen rónájú Alföld határán, a Királyhágó gyönyörű völgyeiben — a nélkül, hogy szándékomban lett volna holmi évzáró beszéden gondolkozni, hisz kissé fáradtan gyönyörködtem a 6 napja is látott, de utoljára 25 éve megcsodált szépségekben, — mondom a Királyhágó napverte, széljárta hűvös koraestjén egyszerre csak felötlött bennem a gondolat, hogy szólnom kell Hozzátok a magunk sorsáról, a magyarság sorsáról, most a harmadik háborús iskolai esztendő végén, hogy fáklyát gyújtsak én is Nektek, tanáraitok után; fáklyát, amelynek tüze összefogja mindannak a fénynek a lobogását, amelyet egy esztendő alatt mindennap gyújtogattak Előttetek vezetőitek csendes tanuló-órák bölcs tanulságaival. Az említettem északkeleti erdélyi kis város életéből sok mindent megláttam és megtudtam, aminek elmondása hasznos és tanulságos főleg az alföldi magyarnak, de itt most egyről akarok csak beszélni, azokról a kis magyarokról, akiket ott láttam a városka magyar gimnáziumában és annak internátusában. Résztvettem az elmúlt vasárnap az iskola