Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1940

17 ház segítségét elismerő feljegyzés. „A szülők érdeklődése az iskola iránt állandó és élénk volt." „Egyre jobban tapasztaljuk a tanulókkal való otthoni törődés, az iskola iránti meleg érdeklődés s a tanári karral való összemunkálkodás jótékony hatását" — olvassuk az örvendező megállapítást. Tény, hogy az anyagiakkal küzdő szülő társadalom megható bőkezűséggel támogatta az iskola munkáját, segítette nevelő fáradozását. „A szülők mondhatnám, versenyre keltek egymással, hogy az iskolát súlyos helyzetében anyagilag támogassák." Minél nagyobbak voltak a szülők részéről feltornyosuló anyagi akadályok, annál magasztalóbb az elismerés szava, annál jobban esett a segítő készség megnyilatkozása. Nemcsak az ünnepélyek, összejövetelek és előadások állandó közönsége toborzódott az édesanyák és édesapák táborából, az ő szívük és erszényük gondoskodott a cserkészzászlóról, szegény tanulók támogatásáról, jótékonykodó gyűjtések sikeréről. Talán egy adat is igazolja, hogy ez a segítés néha komoly pénzbeli támogatás is volt. Az egyik Jókai-ünnepély jövedelméből 450.000 koronát küldhetett az iskola az országos Jókaibizottságnak. — De az iskola is tudott a hivatalos nevelő munkán felül szolgálni közös érdekeket. A szülői értekezleteken nemcsak szorosan vett tanítói kérdésekről, nevelői gondokról esik szó, hanem az akkor még „újságszámba menő" légvédelemről, a külföldi repülés nagy haladásáról, társadalmi tennivalókról stb. Az egyi kiskola irodalmi délutánokat rendez, amelyeken országoshírű szereplőket ismernek meg a szülők. A másik esti előadássorozatban (Szülők Iskolája) igyekszik a társadalmi nevelés elősegíteni. Van iskola, amelyiknek hagyománya lett az ú. n. majális, valami kedves debreceni vonást őriznek az erről írt lelkes beszámolók. A szülői ház figyelme családiasabbá, emberibbé tette az iskola hivatalos munkáját, de maga is kapott valamit emennek elvszerűbb eljárásából és végiggondolt célkitűzéséből. Áttekintésünket komor és gyászos emlékekkel kezdtük, öröm és lelkesülő boldogság sugároz felénk az 1938—39. iskolai év értesítőiből. Tán az „angyalok nyelvén" kellene annak szólnia, aki ennek az évnek melegségét, „csudákkal tündöklő" fényét próbálná éreztetni. A hit látássá, a remény boldog bírássá lett, és a beszámolók új szóval hirdetik a debreceni iskolák hagyományos hazaszeretetét. Sohasem felejtjük el azokat a napokat, amikor egymás után nyiltak meg a Felvidék városai honvéd seregünk előtt, amikor tanár és tanítvány együtt hallgatta az intézeti rádiónál a felszabadultak és felszabadítók boldog ünnepét. Egyetlen hálaimádság a sok diákszív dobbanása, amikor az új magyar határ vonalát rajzolták az iskolai térképbe. A „víg esztendő" emlékét őrzi a feljegyzés : „Felhangzott a magyar imádság, a Himnusz, talán még sohasem annyira a szívek mélyéből, mint ebben a felejhetetlen órában." — A segítő szándék leleményes lesz. Debreceni gimnázisták hangversenyt rendeznek az egyik felszabadult iskola megsegítésére. Szerető szivek gyűjtenek azoknak, akik még nálunk is szegényebbek. Mert elnyomottak voltak. Magyar a magyarnak soha annyi szeretettel nem segített, mint abban az esztendőben. Elhisszük, amit az első felvidéki utazásról vallanak a fiúk : „Egy valóra vált legenda kincseivel gazdagodtunk !" Csak emlék-foltokat gyűjthettünk össze húsz esztendő küzdelmeiből alig húsz lapnyi beszámolónkkal. Ügy érezzük, hogy ez az idő a magyar élet, a magyar nevelés egyik legmozgalmasabb kora volt. öncéluságunk 2