Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1940
13 arra a komoly előkészítő munkára, amely a kerületi táborokon és nemzeti nagytáboron át vezetett Gödöllő világsikeréhez. A kis dolgok fontosságának tudata, a végig való hűség nagy férfierénye, az egymásmegbecsülés kötelessége, az egymásba kapcsolódó feladatok és munkák fontossága ezekben a táborokban valósággal szemléltető oktatásban tárult egy bomlófélben lévő társadalom fiai elé. Az egyik debreceni cserkészcsapat tanulói az intézet tanárától ingyen adott telken tavasszal gazdasági munkába kezdenek. A város jó hírnevét öregbítette az, hogy a nemzeti nagytáborban a debreceni diákok mutatták „a legcserkészszerűbb táborozási módot", maguk készítették szinte a semmiből a pincéjüket mosdójukat, étkezőket. Míg a világ gazdag népeinek fiai a polgári élet minden kényelmével indultak táborba, a magyar fiú a leleményén kívül alig vihetett mást magával, és mégis csodatevő volt ezeknek az éveknek cserkészélete. A debreceni fiúk vízicserkészetet teremtenek és élnek folyóvíz-nélküli városunkban, a legénycserkészetben pedig új formával kísérleteznek. Ebben nagykorúsítják gyermekéveik cserkészéletét, mert úgy érzik, hogy „új, nagyfiús-legényes életstílusra van szükségük." Elgondolásuk „egyképen ügyel a szellemi és testi igények kielégítésére, amikor a katonai és inkább szellemi (papi) életmód egységét szeretnék magukban kialakítani" ; a helyi adottságokhoz alkalmazkodó leleményük kerékpáros kirándulásokat szervez közeli falvakba és távoli városokba. A cserkészet nemzetközi mozgalom, és még is magyar lett. Nem azért, mert jó magyar szót találtak az elnevezésére, nem is azért, mert árvalányhajat tűzött kalapjára. Szó és külsőség sohasem szabta meg valakinek vagy valaminek a lényegét, cserkészetét sem, hanem az a vidám komolyság, amelyről szépen írja néhai főcserkészünk : „A magyar cserkészt mindenütt, minden táborban az jellemzi, hogy komolyan víg. Nincs olyan nap, nem lehetnek olyan vidám órái, amelyben ne legyenek pillanatai, amikor magábaszáll, elkomolyodik az arca és nemzetének sorsára gondol." 5 A fiatal magyar cserkészet életére terült trianoni árnyéknak léptennyomon ott az emléke ezekben az években. Alig van olyan vidéke a csonka hazának, ahová a debreceni cserkészek el nem jutottak, de akármerre jártak, mindenütt hozzájuk szegődött a szomorú magyar sors gondolata. Minden csonka hazai rögöt ismertek, de lelkük Nagymagyarország képét kereste, idézte, őrizte a szűk határok mentén. Debrecentől Pannonhalmáig járván „a komáromi híd közepén ökölbe szorított kezekkel álltak meg néhány pillanatra." „Túl a Dunán hegyek és falvak fürödnek a napsugárban. De oh ! Ezek már nem hegyóriások, nem magyar faluk ! Csehek bitorolják őket. Párkány tornyai oly közel vannak, hogy be lehet látni a kútgémes udvarokba. De nekünk magyar fiúknak még is oly távol fekszik. Amíg a Bazilika harangja minden szombat délután e szavakat kongatja : Nem, nem, soha !, Addig mi sem nyugodhatunk bele ebbe a rút igazságtalanságba." Sátoraljaújhelyen megszemlélik a „Ronyva-patak hídján átvonuló országhatárt." A honfibú és elkeseredés vegyes érzelmei közt tekintettek át a mellettük haladó trianoni határon, „melynek távoli ködében szomorúan integettek Kassa templomainak tornyai és gyárkéményei." Ha szétdarabolt hazájuk legmagasabb pontjáról a világ négy tája felé tekintenek, gondolatuk „ama magasságok és 5 Teleki Pál 1. m. 62. 1.