Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1936

8 és a magas kultuszkormány kivételes rokonszenvétől támogatva sikerült a mi gyakorló iskolánkat is — másodikul ebben a csonka hazában — a magyar művelődés szolgálatába állítani. És most itt áll ez a Simonyi-úti kis villa, városunk egyik legszebb és legegészségesebb helyén, kitűnő professzori karával, lelkes növendékseregével készen arra, hogy mindazokat az elveket, amelyeket most magunk elé tűztünk, a legjobb tudásuk szerint valóra váltsák. Hogy valóra is váltják, egy pillanatra sem kételkedem, sőt boldogan hiszem, hogy ez a késő szeptemberi délelőtt, amikor először találkoztunk itt e falak között, több mint egy egyszerű iskolai megnyitó, egyenesen oltáremelés a magyar kultúra díszes csarnokában. Hiszen olyan intézményt indítunk útnak benne, mélyen tisztelt Közönség, mely a törvény szövegének nemesebb értelemben vett kívánalmait, hogy „a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelje, nemzeti szellemben magasabb lelki műveltséghez juttassa és a felsőbb tanulmányokhoz szükséges szellemi munkára képesítse", a legteljesebb mértékben kielégítse. Olyat, mely a mindennapi élet szertelen és zavaros hullámverését a maga köréből kizárva, törekvéseiben és hatásában szintén necsak gyakorló, hanem egyszersmind valódi „mintögimnázium"-má is legyen. Egy új szellemi palaestra, ahol az ima és a munka himnusza együtt hangozzék a tantermekben, ahol a hit folyton egy oltáron áldozzon a honszerelemmel. . . Ilyen eszmények szolgálatában, gondolom, mindnyájan készséggel hisszük, hogye szép szeptemberi nap őszi verőfénye nemcsak a mai szerény vetésünket, hanem majdan az aratásunkat is áldólag fogja besugározni. S lehet-e mindezekre nagyobb szükség, mint éppen ma, amikor olyan komor fellegek aggasztanak kül- és belpolitikai világunk egén szakadatlanul, amikor nyelvünk, fajunk, létünk legelemibb föltételei forognak kockán az ú. n. utódállamok szörnyű jogérzetében. Mert legyünk tisztában vele, ahogy egyik jeles szociálpolitikusunk mondta, nemsokkal a trianoni békekötés után írt jeles munkájában, „legyünk tisztában vele, hogy a mi életünk sokkal erősebb, sokkal kíméletlenebb létért való harc lesz ezután, mint volt a megelőző ezeréves életünk bármelyik szakában. És hogy ezt a harcot egyes-egyedül, magunkra hagyottan, minden szövetség nélkül kell megvívnunk, ha fenn akarunk maradni, akár akarjuk, akár nem és pedig ugyanazokkal a fegyverekkel, amelyekkel ellenségeink harcoltak ellenünk a múltban és harcolni fognak a jövőben. De ezek közt a fegyverek közt is a legerősebbek mindig a tudomány által kovácsolt fegyverek maradnak". (Jancsó Benedek.) Mindezeket magam is régóta vallom, mélyen tisztelt Közönség, azért tekintem olyan nagy jelentőségűnek iskolánk alapítását ilyen zord időkben, amelyért legyen szabad ez alkalommal is a legmélyebb hálánkat tolmácsolnom Hóman Bálint dr. vallás- és közoktatásügyi Miniszter úrnak, aki államférfiúi bölcseségétől ihletetten a mai nappal több mint egy évtizedes vágyunkat váltotta valóra ; forró hálánkat és köszönetünket az ő kiváló munkatársainak, Szily Kálmán államtitkár úrnak, ennek a fenköltlelkű államférfinak és Kőrösy László miniszteri tanácsos úrnak, akik minden erkölcsi és anyagi nehézséget, helyi és országos akadályt elhárítva, intézetünket páratlan odaadásukkal — mondhatnám máról-holnapra — megterem-