Zsidó reálgimnázium, Debrecen, 1928

50 Egy hatalmas uralkodó, XIV. Lajos, a francia napkirály azt mondotta: az állam én vagyok és e kijelentésének megfelelő engedelmességet és hódolatot követelt a maga részére. A magyar zászló, ha szólni tudna, mennyivel inkább hangoztathatná magáról : az ország, a nemzet, a haza én vagyok. És folytathatná így: Ti polgárok, ti honfiak, adjátok meg nekem, a zászlónak mindazt a tiszteletet és megbecsülést, adózzatok nekem mindazzal a szeretettel és hűséggel, amellyel a nemzetnek, a hazának tartoztok. A zászlónak ezt a néma szózatát legelőször és legmélyebben a költők értették meg, a nemzeti érzésnek és hazaszeretetnek ezek a leghivatottabb hirdetői. Valóban nincs nagyobb vagy népszerűbb magyar költő Balassától Vörösmartyig, sőt Petőfiig vagy egészen Pósa Lajosig, aki a magyar zászlót költészete fénysugaraival körül ne vette volna s aki hazaszeretetét és szabadságért való rajongását a magyar zászló dicsőítésével össze ne olvasztotta volna. Nekünk, iskolának, akár tanároknak, akár tanulóknak —• amint az előbb elhangzott ifjúi beszédből is kitűnt — igazán nem nehéz feladat a magyar zászlót magasztalni. Csak költőinket kell idéznünk, Vörösmartyt: akinek, mikor Bulcsu zászlaját meglátja, szeme árja megindul; Petőfit, aki csatára így buzdít: Föl a zászlóval magasra, egész világ hadd láthassa; Tóth Kálmánt, aki a honfizászlón csak egy szót látott: Előre! De nem folytatom; a mi nagy költőink, mint annyi nemes érzésben, a nemzeti zászló kultuszában is a leghivatottabb tanítóink voltak eddig és lesznek mindenha. * * * A nemzeti zászlónak ahhoz a kultuszához, amelyet a közoktatási kormány hivatalosan kiván ápolni, bizonyára hathatósan hozzá fog járulni ez az iskolai zászló, amelynek ünnepi avatására ma itt összegyűltünk. Ez a zászló nem az országot, nem a nemzetet jelenti, hanem csak egy részecskét az országból és nemzetből, egy iskolát; tehát színeiben, jelképeiben, jelmondataiban, egész összetételében alkalmazkodik ahhoz az intézményhez, amelynek eszméit hordozni és érzékeltetni kivánja. Kifejezi teljes mértékben a debreceni zsidó reálgimnáziumnak egyrészt felekezeti és vallásos feladatát, másrészt magyar nemzeti hivatását. Egyik oldala bibliai színekben ragyog, héber motívumokban tündöklik, közepén ott hordja a két oroszlán által tartott, a tóra koronájától védett tíz parancsolatot, szent vallásunk tanításainak foglalatát, hagyományos jelképét. És e jelkép fölött ott lebeg: „Besém elohénu nidgól". Isten nevében emeljük zászlónkat. A zsoltár, ahonnan ez a vers való, az Isten nevében emelt zászlóval szembe állítja a harci szekereket és egyéb fegyveres készületeket, mint amelyek mind hiábavalók az Isten segítsége nélkül. Hangoztatja pedig ezt a zsoltárköltő Dávid, aki ment a népét gyalázó Góliát ellen, nem karddal és vérttel, nem sisakkal és pajzssal, hanem a