Zsidó reálgimnázium, Debrecen, 1928
48 nevében emeltünk zászlót s mit hirdet a két kőtábla? Azt hirdeti, hogy Izráel az Isten kiválasztott népe s a mi őseink adták a világnak a legszentebb, a legeszményibb írást, a bibliát, amelyből mint egy égi harsona, árad a világ minden tája felé a legtökéletesebb parancs: a tíz ige szent parancsa. Igen, ezeket hirdeti a két kőtábla és buzdít bennünket, zsidó iskola tanulóit, hogy ne feledkezzünk meg a mi" szent vallásunkról, ne feledkezzünk meg a mi harcos hőseinkről, kik a biblia szellemétől eltelve, zsoltáros ajakkal küzdöttek az egy Isten vallásáért; ne feledkezzünk meg a mi mártírjainkról sem, akik a kegyetlen máglya lángjai között vallották rendületlen hitüket. Ezt hirdeti a mi zászlónk két kőtáblás oldala, ezt véssétek be ti is szívetekbe! Kedves tanuló társaim! A zászló a harc eszköze és jelvénye. A katona a harcban csak a zászlót látja és csak ezt követi vére ontásával, az ostromló életét áldozza, csak hogy kitűzhesse a diadalmas lobogót a bástyafokra. A magasan lobogó zászló diadalt, a szomorúan lehanyatló zászló vesztett ügyet jelent. A zászló egyesíti magában az eszméket, amelyekért harcolunk s az ügyet, melyért, ha kell, életünket is áldozzuk. A mi zászlónk is egy ilyen harcos zászló, mely megmutatja az eszmét, a célt, melyért küzdenünk kell. Megmutatja ezt a mi zászlónk másik oldalán a mi harcunk szimbóluma, a magyar címer, mely szeretett drága hazánkat jelenti. Egy évezrede folyik már a küzdelem ily zászlókkal a legszentebb ügyért, a haza ügyéért. Hol magasan lobogtatta a szél a zászlót, mert győzött a magyar, hol szomorúan lehanyatlottak a szent zászlók, mert balsors üldözte népünket. Szent királyaink zászlói diadalmasan lobognak, de a mongol fergeteg a Sajó partján sírba rántja őket. „Mátyás király bús hadának" diadalmas zászlóit messze lobogtatta a szél, óh de „nemzeti nagy létünk nagy temetőjén", Mohács gyászos mezején hazánkkal együtt buknak el. Most a „Pro patria et libertate" szellemében büszkén és diadalmasan lengenek dicső Rákóczinknak szabadságot hirdető zászlói, de később „A tábor, a tábor zászlóit lehajtja a majtényi páston" — zokogja a költő. Századok múlnak el és újra diadalmasan lengenek a magyar zászlók. Branyiszkó, Isaszeg, Nagysarló véres mezőin, Buda, Komárom vértől ázott falain diadalmasan lobogtatják a zászlókat az égő szemű, piros sapkás Kossuth honvédek, óh de Világos gyászos mezőjén porba hanyatlanak a drága, füstös, rongyos zászlók. — Most a rettenetes világháborúban újra diadalmasan emelik a zászlókat a mi apáink, testvéreink és rokonaink. Gorlice, a Kárpátok havas bércei, Doberdó sziklái győzedelmes magyar lobogókat láttak, óh de százszor és ezerszer jaj, mert az átkos Trianon összetörte hazánkkal együtt. Tanuló társaim! Trianon ledöntötte apáink zászlóit, de nem dönthette le és nem árthatott az ilyen zászlóknak, mint a mi zászlónk, a magyar ifjúság zászlóinak. Apáink zászlóit összetörte