Állami főreáliskola, Debrecen, 1931

7 alább is a csoportos tanításban —, mint a grammatikai módszer. Ennek megfelelően legújabb tankönyveink is a közvetítő módszer szerint vannak már megszerkesztve : így a mi iskolánkban használt dr. Fallenbüchl-féle német nyelvkönyv és Bárczy Géza francia tankönyve. De a gyakorlatban a direkt módszernek még számos híve van a mi középiskoláinkban, ami érthető, mert a kezdőfokon igen szép látszólagos eredményekkel kecsegteti tanulót és tanárt és ezenkívül kétségtelenül igen értékes segédeszköze a nyelvtanításnak. A direkt módszer segítségével, pl. különösen franciában, egy igen nagy nehézségen esik át játszva a tanuló. Ez a helyes kiejtés elsajátítása. Minthogy az idegen szót először tanárától hallja s azután utána mondja, majd kórusban ismétli mindaddig, míg a tanár kiejtését nem adja vissza tökéletesen s csak azután látja leírva s írja maga is le : az írott szó egészen más betűi nem hatnak zavarólag a kiejtésre. Kivételektől eltekintve, a társalgási módszerrel a jó kiejtés elsajátításánál legcsekélyebb nehézséget sem tapasztaltam. Társalgás közben hibás kiejtés alig fordul elő. A III. és IV. osztályos tanulók helyesebb kiejtéssel beszélnek, mint olvasnak. Ez a direkt módszer mellett természetes is, mert á hallott szó játsza a főszerepet s nem az írott. A direkt módszerrel — tapasztalataim szerint — a tanulók átlaga egy évi tanulás után a III. osztály végén 250—300 szóval folyékonyan és helyes kiejtéssel tud beszélni franciául. De ennél többre aztán nem is vihetik ezzel a módszerrel, a mi népes osztályainkban, a rendelkezésre álló óraszám mellett. Sőt — ami még súlyosabb érv a direkt módszer ellen — az így szerzett ismeretek nem képeznek megfelelő alapot sem a továbbképzésre. Mert tisztán hallása által vezettetve is megtanulhatja valaki egy év alatt az általa ismert 200—300 szónak egyszerű tőmondatokba való összefűzését, de ha szókincse meggyarapodik s mondatainak tárgyuknál fogva kénytelen komplikáltabb alakot adni, akkor gyenge alapokon nyugvó hallása cserben fogja hagyni, még mielőtt más segédeszközökkel pótolhatta volna azt. Ezek a segédeszközök pedig a nyelvtani gyakorlatok s a fordítások az idegen nyelvre, melyeknek nem szabad hiányozni egy tanóra munkaprogrammjából sem. Ezért helytelen a direkt módszer száz százalékos alkalmazása még a legalsóbb fokon is. Annak megvizsgálására, hogy a mi reáliskolánk tanulói otthon a nyelvek tanulására fordított időből — egy tanévet véve alapul —- mennyit töltenek el szótanulással, mennyit a nyelvtannal, a szövegfordítással és a társalgás gyakorlásával, nemrég statisztikai adatokat gyűjtöttem. Körülbelül száz fiúról az adatokat összehasonlítva s összegezve, a következő eredményre jutottam. A tanulók átlagosan idejüknek 50%-át szótanulásra, 26%-át a nyelvtanra s 17 17%-át a fordításra és a társalgás előkészítésére fordítják. A legtöbb időt és fáradságot tehát a szókincs megszerzése igényli. Az időmegoszlás németben és franciában alig különbözik. Franciában egy pár százalékkal kevesebb esik a nyelvtanra. Ezekre a statisztikai adatokra részben azért volt szükségem, hogy megállapíthassam, hogy a fiúk otthon helyes módszerrel dolgoznak-e ? Mert például az, aki idejének 60%-át tölti el a feladott szöveg fordításával, vagy a szövegből merített társalgási gyakorlatok előkészítésével — mert ilyen is van — és csak 20%-át a szavak tanulásával, az nem végez sem okos, sem eredményes munkát. Ez az időmegosztás arra vall, hogy neki a szöveg megértése túl nagy nehézségeket okoz, mert esetleg a szavakkal, azoknak alakjával, vagy a szókapcsolások módjával, jelentőségével és szabályaival