Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

19 befúrja magát a kis szívekbe s ezért minden iskola homlokzatára fel kellene vésni: A gyermek lelkét meg ne bántsd... Mélyen tisztelt ünneplő közönség, aki figyelemmel kíséri a lapokat, olvashatja nyár felé az érettségi találkozók hosszú névsorát, sőt egyre szaporodik a diákszövetségek száma... Az iskola iránti hűségen kívül ennek elsősorban lélektani okai vannak. Újból visszatérni az iskola padjaiba, újra gyermekké lenni, visszagondolni hancurozásainkra, boldogan elmesélni csínyjeinket és annál nagyobb büszkeséggel, ménnél komolyabbra, szigorúbbra faragott az élet, visszatérés csak az elsülyedt városba, az aurea prima sata est aetas országába. Visszagondolunk kedves tanárainkra, egy-egy kedves vagy mogorva arc tűnik elénk, rágondolunk kedvenc tantárgyainkra, rajztáblánk jó szagára, látjuk újra, mint elhalt kedveseink elfutó emlékét, egy-egy kedves pajtás drága mosolyát. Emlékszem, eleintén a földrajz volt kedvenc tantárgyam és kivált a térképek rajzolása. Minden megyét, minden országot más-más színnel kellett kifesteni. Nos, engedjék meg, hogy ennek az iskolának a térképét hívjam ide lelki szemeik elé, a gyász táblájának fekete színére finom krétavonallal hadd írjam fel meghalt kedves tanáraim nevét : az ősz Fazekas Sándorét, akit mindig egyformán öregnek láttunk és Ferenc Józsefhez hasonlítottunk, Balugyánszky Bélát, amint délcegen jár köztünk címeres gyűrűjét forgatva, Beczner Frigyest, a kis teologust, aki oly szenvedélyesen magyarázta Toldit ; a magyarruhás jóízű Domokost, a mathematikában is magyar volt, Jaszencsák Sándort, bozontos szemöldökével, ijesztő sötét szemüvegével, aki a nagybeteg diáknak mégis oly gyöngéden tudta arcát megsimogatni, hogy ellepte szemét a könny, Laczkó Károly, drága bohém mosolyával, aki arra is tanított bennünket, ami nincs a könyvben, egymás megértésére és megbecsülésére, Nádasdi Alajos, aki a holt elemek közül a szabad természetbe küldött bennünket, Kovalitzky Antal, a finom vonalak szerelmese, Zimmermann Gyula, aki a szépírás mesterségére tanított, míg szemei elhomályosultak, és akit először kellett volna említenem, szép magas homlokával, lélekteljes pillantásával, aki szintén tanított ez iskola falai közt, az én édesapám... Említsem, akik életben vannak s akik felé ma egy egész emberöltő, két generáció, apák és fiúk összefonódó köszönete száll : dr. Kardos Albert, akitől a magyar lélek, a tüzes kuruckor imádatát tanultuk, Horvay Róbert, aki gyorsiramú francia beszédre és gyorsírásra oktatott, Pálffy József, aki az erdőbe, pusztába vitt bennünket és megtanított a magyar alföld szépségeinek becsülésére. S elvonulnak hosszú sorban előttünk pajtások, osztálytársak, lépcsőről-lépcsőre, osztályról-osztályra, minden évben eltűnt közülök egy. . . csak egy kis kéz intését látjuk, egy elmosódott mosolyt, mint egy régi képet. Sokan párnák közt hunyták le örök álomra szemüket, sokan átlőtt fejjel zuhantak alá a népek nagy temetőjében, a háborúban és nevüket itt őrzi márványtábla, dacolva az örök idővel. Közülök ez ünnepélyes órában egy nevet említek, ki még azoknál is mélyebben véste be nevét az idők táblájába, melyen a magyar géniusz hősei sorakoznak. Itt járt velünk, barna arcában okos szemeivel, festőnek készült és költő lett belőle, tanárnak készült s egész országot tanított az édes honi szó szeretetére. Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az emlékező szózat ! Száz év múlva talán ez az iskola, mint méhkas a rajt, pártikulát bocsát ki magából és Debrecen másik iskoláját nevedről nevezik el, meleg tekinteted e falakról tekint alá és talán a padokban egy másik Tóth Árpád írja gyorsírással könyve belső lapjára első verseit. Jó barát, osztályos társ, kivel együtt voltunk első eminensek, akivel együtt hajolt fejünk egy könyv felé, nevünket egyszerre olvastuk nem egy folyóiratban és 2