Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

9 a szfinksz alján a fantasztikus és fáradt arab. Ezek a keleti képzetelemek a keleten gyarmatosító francia nemzet költőinél otthonos képek összetevői, de a magyar költőnél egy kissé idegenek. Bár Tóth Árpádot mindig a színképzetek kapcsolása viszi erre a távoli térre, nálunk t. i. nincsenek feketeszínű emberek. Képzelete frisseségének, képei megkapó szépségének és hűségének megvan a lélektani oka is. Tóth Árpád fantáziája egyszerre háromféle képzettel dolgozik : szín, hang és mozgási képzettel. Hasonlatai, képei soha nem megkövült szobrok, hanem mozgó eleven alakok, az élet ezer színével. A legtöbb költőnél uralkodó képzetek vannak s e három csoportból vagy a szín, vagy a hang, vagy a mozgás jut diadalra. Tóth Árpádnál a három összefog, hogy a tökéletes szépséget teremthesse meg. Ezen a drámaiságon kívül van még a fantáziájának egy ritka jellemvonása : a báj, a kedvesség. Ez úgy áll elő, hogy miniatűr elemeket lop képzelete képeibe. A relatív kicsiség az eszthetikában a báj nevet viseli. A fantázia képei: a nyelv, a stílus ruhájában jelennek meg. Akinek kedves vagy királyi a fantáziája : annak kedves vagy királyi szépségű a nyelve is. Tóth Árpád gazdag és ártisztikus képzeletének gazdag és ártisztikus nyelv a hordozója. Stílusa, előadásmódja változáson megy keresztül. Legelső kötetében még kissé bágyadt, kissé talán affektáló is ez a nyelv; túlzsúfoltságában, szakadatlan omló jelzőivel, szóhalmazával nem mindig tökéletes. Sokszor a túlmesterkélő gond annyira finomítja, csiszolja a szavak anyagát, hogy a stílus elveszti érzéki varázsát; pedig Tóth Árpád nyelvének éppen ez a legfőbb ereje. A költőötvöz, ahogy maga jellemzi munkáját ; ez az írói ötvösség ezer apró szépségével elvonja figyelmünket, de az alkotó figyelmét is a fődologról s olyanná válik a nyelv, mint néha Vörösmartynál: önmagában is súlya, fenntartó ereje van, a tartalom mellékes. Pedig Tóth Árpád gondolati csattanó nélkül nehezen bocsát ki kezéből verset; ez a gondolati csattanó rendesen egy frappáns kép záró frízével fejezi be az ornamentumot. De már első kötetében is valami finom, úri hang üti meg a fülünket. Nem akarok túlozni, de Tóth Árpád költészete elegánsabb, szalonibb, vagy ha tetszik : modernebbül műveltebb magyar nyelvet hoz, mint a lfl-ik század magyar költészete. Ez a finomság a gyöngédségben és a válasz tékosságban nyilatkozik. A gyöngédség a költő érzéséből sugárzik, a fájó lélek nagyon vigyáz, hogy meg ne sértsen másokat, mert ez is neki fáj ; sérteni pedig éles szavakkal lehet a legvéresebben. Tóth Árpád, ha nem tompít is, selyembe vonja a szavak élét. A nagy közönség azért szerette meg a verseit, mert olyan királyi módon tud formát adni közönséges, t. i. mindenkivel közös érzelmeknek is. Ifjúságunk a 20-ik század második évtizedében Tóth Árpádtól tanulja, hogyan kell a bánatot, a sóvárgást, a szerelmi vágyat, a melancholiát szépen és finoman kifejezni. A debreceni gyökeres magyar nyelv humuszából bontakozik ki húsz év folyamán ez a választékos stíl ; zamatát és ízét mindig a diszkréten érző földiség adja meg; kifej lő, pompázatos virága pedig a szakadatlanul új színeket adó műveltség napsugarában szökken fel ; az idegen nyelvek szépségeinek visszaadásával, ezzel a teremtő gyakorlattal, szinte raffinált pompát ad neki. Magyarság és modernség, más szóval: hagyomány és újszerűség ölelkezik benne. Ha festői képekben adnák vissza verseit, sokszor Corot tájképeit, sokszor Böcklin meseszerű fantáziáit, sokszor Szinnyei Merse üde természetét tükröznék. 4