Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

5 fogalom viszonyában csak a fogalmak helyét cseréli meg, a viszony ugyanaz marad. A szomorúságot saját életéből veszi, hiszen ez áll hozzá legközelebb. Az élet pedig reális, nyers, még a legfinomabb költőnél is. Tóth Árpád — s ez nála erősen magyar vonás — nem vonakodik attól, hogy belegázoljon a nyers élet fakó avarjába. Az élet minden pontjában szép, ha az örökkévalóság, azaz a halál szempontjából nézzük. Legelső kötetének legelső verse : egy kisvendéglő déli lármás képét adja, mondhatni : a leglehetetlenebb, vagy legköltőietlenebbnek látszó téma ; sötét csöbrök, olcsó székek, bágyadt gázlángok, gyűrt kézelők, fairapingált fekete rózsák, szomorú tányérzaj -— ezekből kell a költői szépség áldozati füstjének kiemelkednie. Hol látja meg a maga lelkének kivetült szomorú szépségét az élet-restaurációjának ezen a sivár helyén ? Azokban a fakó bútorokban, amelyek egy nagy cél szolgálatában éppúgy szenvednek, mint a költő teste-lelke egy nagyszerű szellemi akció lejátszásában. E bútorok félszeg bánata : testvér az ő bánatával. A tárgyak, a dolgok Tóth Árpád szerint éppúgy éreznek, éppúgy véreznek, mint az ember teste-lelke. Sunt lacrimae rerum — Babits Mihály is ezt énekli. Amilyen ősi, meseszerű gondolat ez, éppannyira új, éppannyira modern. A szép szomorúság ködén vagy üvegén keresztül látja azután az örök lírai témákat is : a természetet, a szerelmet, a halált. A természet szépségében mi a szomorú '? A csend, az éj, az ősz, a hervadás ; mondhatni : a természet passzivitása. Ez a legrokonabb a szelíd bánat passzív költőjével. Tóth Árpád az ősz halálos pompáját nézi és érzi a legköltőibbnek. Egyik gyönyörű, gemma-szerű szonettje erről szól : Szeptember szép szultánja, a pompás buja Ősz, a hervadás padisáhja, mosolyogva vonul át rabnői során, a sárga selyemben váró hervatag ormok közt, gőggel és egykedvűn ölve meg mindeneket. (Ki ne érezné itt a költő lelkének szubjektív rezgését '? Ö is így fog meghalni, a nagy ősz, a Halál padisáhja kegyetlen ítéletére.) Az éj szmnorú szépsége szintén sok drága képben tükrözik a költészetéből : az Ej lassú fogatán meghozza az édes beszédű Csendet, mikor csillagok és illatok lengenek a mély és bús világban, mikor a lomha Hold nehéz brokátban sétál tűzvirágos égmezőn. A sötét újjú, alázatos Este, ez a bús rableány, kékszínűre festi a fák kontyát s a Holdnak hervadt arcát ezüstösre kendőzi. A csend : a magány fogalmával rokonul mindig nála ; olyan szépen mondja egyik verskezdő sorában : „Laktam már a magány monostorát". Hány versének hőse önmaga : az egyedül sétáló, a magánosan tűnődő ember. Ez a tömegből kiszakadottság nemcsak a művész különvalóságát jelenti a hétköznapi emberektől, hanem a végtelenséggel szembekerült végességet is. Ez az áttitüd : a Tóth Árpád lelkében, fantáziájában a szépség áttitüdje ; ez a számkiüzetés az, amit ő tragikusnak és nagyjelentőségűnek lát életében, mert akit gyönge fizikuma, betegsége, vagy mondjuk így : finomsága külön, egyedüli életre kárhoztat vagy magasztal, az a Hamlet királyfi bús, tehát szép sorsát kapta fejedelmi örökségül. A költő, bármennyire siratja is elveszettnek látszó életét, rokonszenvesnek érzi saját alakját. Ebben a számkivetettségben az a szép, ami benne szomorú : hogy egy nemes, gazdag lélek — a testi burok nyomorultsága miatt ki van rekesztve az élet habzó mámorából. Ami másnak üdv, az neki kárhozat. De éppen ennek az elítélt életnek lesz kalmárja a költő : ebből szűri a szépség alchimiájával az örök aranyat. A magánosság, a magárahagyottság érzése sóvárgást kelt a szivében, társat keres, barátot és szeretőt, férfitestvért és asszonytestvért, feleséget. Tóth Árpádnál alig volt nemesebb barát ; őt nem praktikus érdekek fűzték ehhez vagy ahhoz, hanem a hajótörésben elmerülő, ful-