Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

Tóth Árpád költészete. 1. Tóth Árpád költészete egy nagy paradoxon művészi feloldása : hogyan lehet a modern élet leghétköznapibb dolgaiból, életünk szokott és reális mozzanataiból valami valóság fölé emelt, meseszerű világot teremteni ? Formai tekintetben : hogyan lehet életünk mindennapi szavaiból új, friss képeket, szokatlan szépségeket előhívni ? És harmadik paradoxon feloldásául ott találjuk költői világában : az örök halálra készült-* ségnek, a fáradt lemondásnak, a harcolni nem tudó szelíd bánatnak elevenen lüktető s a Szépség lobogója alatt harcoló életét. Aki tudja azt, liogy a művészet sok tekintetben az ellentétek játékos megoldása, sejtheti már ennyiből is, hogy Tóth Árpád egész lényében igazi művész, igazi költő. A modern lírikusok általában irtóznak az átélt valóság költészetté emelésétől. Csak a magyar Kosztolányi Dezsőt idézem, aki azt vallja, liogy a költészetnek semmi köze a valósághoz ; szerinte minden szépség a papíron dől el, függetlenül a körültünk vagy bennünk tomboló valóságtól. Tóth Árpád egész költészete ennek az ellenkezőjét hirdeti; a kis életjelenetek, a parkon átsétálásunk, egy leánnyal találkozásunk, őszi estén szivarozva bandukolásunk a vizes [aszfalton, vagy kint fürdésünk tavasszal a természet zöld tengerében, egy emlék átfutása idegeinken, egy kézfogás, egy kimondott édes szó, vagy tüdőnk felköhögött vércseppjei, az este bekopogó s mámorral járó lázak : mind, mind a költészet örök formájába kívánkozó, elröppent életdarabok. Ady Endre csodálatos, mély megérzése az, hogy az ember életének minden pillanata szenzáció, nagy, súlyos dolog, mert : egyetlen, t. i. a halál perspektívájából nézve soha többé vissza nem térő. Életünk legkisebb mozzanatait is nagyszerűkké teszi egyetlen voltuk, páratlanságuk, mert átélt életünk soha többet vissza nem tér ; tehát : a halál kiemeli és széppé teszi életünket. Tóth Árpád életlátásának költői volta most már ott dőlt el, hogy ő is ösztönösen a halál szempontjából, sub specie mortis, ami annyi, mint : sub specie aeternitatis nézi és éli az életet. Tóth Árpádot is tragikusan segíti ebben a magasztos pontról való nézésében a benne őrlő halál, a hárombetűs rém, a TBC. Adynak is megvolt egy másik halálos baj árán ez a sub specie mortis-aeternitatis látása ; így két igazi költő példája ad szomorú igazságot ennek a különös jelenségnek : a művészet rokon a halállal, jobban mondva : a művészet a halál függvénye. Ady rettenetesen viaskodik ezzel a benne feltámadó ösztönnel, Jákob harca ez az Istennel-; Tóth Árpád, a szolid, lányos lelkű költő, meghajlik a változhatatlan előtt, csak édes panaszának selyem kendőjével törölgeti lelke fényes verejtékeit. Tóth Árpád passzív szerepe meghatóbbá lesz a halállal, az el-