Állami főreáliskola, Debrecen, 1927

13 Az a lázas munka, amellyel a hazai növények összegyűjtésén, megismerésén és rendszerbefoglalásán fáradoztak, egy olyan értékes alkotásban öltött testet, amely mindenha dicsősége a magyar kultúrának. Ez az alkotás az a könyv, amelyet röviden : Debreceni fűvészkönyvnek szoktunk nevezni. Teljes címe : ,,Magyar Füvészkönyv. Melly a két magyar hazában található növevényeknek megesmerésére vezet Linné alkotmánya szerént. Szerzője Diószegi Sámuel prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy. Készült és nyomtatódott Debrecenben. Nyomtatta Csáthy György 1807". E munka megjelenése a hazai botanikai irodalomban korszakalkotó jelentőségű, mert ezzel indul meg a tudományos növénytani irodalom magyar nyelven. Világos, érthető, szép zamatos magyarsággal ismertetik a szerzők „Előljáró beszédük"-ben a munka célját, rendeltetését: ,,Ime, itt vagyon a magyar fűvésztudományból az első zsenge, azok számára, kik a növevényeket kedvelik és azokkal esmerkedni kívánnak. Talán nincs is olyan ember, aki, ha meglát valamely különös fát, füvet, vagy virágot, annak megesmerésében valami gyönyörűséget ne találna és ne kívánná tudni, minek hívják azt? íme ajánlunk hát és által adunk édes nemzetünknek olyan könyvet, melynek egyenes és egyedülvaló célja az, hogy a fáknak, füveknek és virágoknak esmerésére vezessen." A „Bevezetés" előismereteket tartalmaz mindazok számára, akik a növényeket megismerni kívánják. Ennek igen értékes fejezete „A növények részei és fűvész nyelv" (Terminológia botanica). Ebben közlik a növények szerveinek megnevezését olyan találó magyarsággal, hogy a botanikai műnyelv a mai napig is e kifejezések nagyrészét használja. A szár, tőke, tarack, tönk, kocsán, kacs, szirom, csésze, bibe, porzó, magrejtő, magszike, burka, buga, ernyő, fürt, füzér, tok, becő, hüvely, tüsző, bogyó stb. a növénytanban ma is használt, ismerős nevek, amelyek leginkább Fazekas leleményes nyelvkohójából kerültek ki. Gyakorlati útmutatást adnak a kezdő botanikusnak : „Erősen hiszsziik — mondják —, hogy nincs jobb, könnyebb, biztosabb módja a plánták részeivel való megesmerkedésnek, mint az, amelyet javasoltunk, hogy az ember ne a házban és festésben, hanem a mezőn, erdőn, kertben, magából a természetből lássa azokat." A bevezető rész után következik a tulajdonképpeni növénymeghatározó, amelyben összesen 3160 növényt írtak le. Röviden, világosan jelölik meg azokat a bélyegeket, amelyek egyik növényt a hasonlótól megkülönböztetik. Gondos összeállításban közlik a növények népies jó magyar neveit. E tekintetben a „Füvészkönyv" forrásmunkának tekinthető. 350 új nevet ők maguk készítettek. A szakképzettséggel megírt könyv korának színvonalán állott. „Anvnyira jó, hogy még mai nap is használható". Erdemüket öregbíti azon körülmény, hogy töretlen utakon haladtak óriási nehézségek között és hogy a tudományt önmagáért művelték. Iránytűjük: a fáradhatatlan munkakedv, szaktudás, a nemes hazafias lelkesedés és akkor már „a hadházi ákácok alatt porladó" Földi János utasításai voltak. Érdemük még szembeötlőbb, ha egy röpke pillantást vetünk a magyar fűvészetnek őket megelőző korára. A „Füvészkönyv" megjelenése előtt is voltak növényekről írt könyvek. Csakhogy ezek kivétel nélkül orvosi segédkönyvek voltak : a növény hasznát nézték, nem magát a növényt. „A gyógyító erejű füvek hasznait közlik, sokszor naiv gyermekes babonákat is belevegyítve közléseikbe, mivel az orvosi tudomány akkor még nem vált külön a babonás kurúzslástól".