Állami főreáliskola, Debrecen, 1925

10 1914-ben megjelent „A metodikai idealismus kritikája Platón alapbölcselete szempontjából" című értekezése. A világháború dr. Zivuska Jenőt is a csatatérre szólította. Mint tartalékos tűzérhadnagy vonult be 1914 július 31-én, de frontszolgálatot súlyos megbetegedése miatt csak 1917-ben teljesített, amikor is Wolhiniában részt vett a Stochod-menti álló harcokban. Ezalatt egy újabb tragédiája jelent meg : ,,A vak Lorenzo". A harctéren nem maradt sokáig. Betegsége ismét felújult s hazakerült. 1918 április 26-án a debreceni m. kir. tudományegyetem bölcsészeti kara egyetemi magántanárrá habilitálta ,,A görög filozófia történeté"-ből, a vall.- és közoktatásügyi kormány pedig ugyanezen év szeptember 1-étől a debreceni állami főreáliskolához helyezte át. Itt dolgozott, itt élte át a nagy összeomlást, a forradalmakat, az oláh megszállást s az ország felosztását. Mindez érzékeny lelkét súlyosan érintette. Pesszimizmuszra hajló lelke nem látott kibontakozást és sokszor csüggedésbe ment át. De látva a keresztény társadalom nagyszerű fellobbanását és kibontakozását, új erő szállta meg lelkét. Kezébe vette a tollat és újságcikkekben és felolvasásokban buzdította faját régi hazájának visszavívására. Szorgalmasan dolgozott a tudományos és társadalmi egyesületekben. Tagja volt a ,,Tisza István tudományos társaság"-nak, „Arany János társaság"-nak, „Keresztény nemzeti ligá"-nak, az Érnének, alelnöke volt a debreceni tanári körnek. Amellett szorgalmasan foglalkozott kedves szakmájával : a görög filozófiával. 1925 tavaszán jelent meg utolsó munkája : A görög filozófia története : Platón. Ez volt a hattyúdala. A kérlelhetetlen halál irodalmi s tudományos működésére 1926 január 12-én pontot tett. Ezek az adatok alkotják pályájának külső kereteit, amelyeket ő nemes és maradandó tartalommal töltött meg. Debrecenben született; a savóskúti erdő csendjében szívta magába a magyar föld, a magyar haza és nemzete iránti szeretetét. Debreceni tanári működése alatt minden évben egyszer-kétszer gyalogosan kereste fel azt a földet, ahol boldog gyermekéveit töltötte. Valóságos rajongás szállta meg őt, amidőn a magyar föld szépségeiről beszélt. A haza kétharmadrészének az elvesztése valósággal lesújtotta. Ez is nagy hazaszeretetének volt a kifolyása. A haza régi nagyságának, régi fényének újból való felragyogását nem remélte. A mai nemzedéket a restaurációra teljesen képtelennek tartotta. Kétségbeejtette őt az a gondolat, és a tudat, hogy a magyar fiúknak csehül, oláhul vagy szerbül kell tanulniok ; s az ebből fakadó hazafiúi bánat sokszor napokon át szótlanná tette. Mint intrazigens keresztény férfiú, meg volt győződve a magyar faj erkölcsi és értelmi fensőbbségéről, amelyet idők folyamán tőle elvitatni akartak. Kitűnő pedagógus és tanár volt. Tanítványai igen szerették. A reábízott osztálynak és növendékcsoportnak erélyes, de igazságos és megértő apja tudott lenni, akinek egyformán gondja volt a leggyengébbekre is. Szívesen időzött az iskolában a fiatalság között, örömmel és lelkiismeretesen vezette a felső osztályok céllövészeti gyakorlatait és katonás kiképzését. Az intézetünkben eltöltött 8 esztendő alatt a legnagyobb szeretetnek és közmegbecsülésnek örvendett. Kristálytiszta lelke soha senkiről rosszat feltételezni nem tudott Távol állott az apró-cseprő napi tülekedésektől, az eszmék világában élt, melyeknek a legkiválóbb magyarázója volt. Egyházának hű fia volt, melyhez lelke melegségével ragaszkodott. Minden pillanatban kész volt annak a rendelkezésére állani, valahányszor szüksége volt reá. Családi élete a legboldogabbak közé tartozott, egyetlen