Állami főreáliskola, Debrecen, 1913

6 hol Kazinczy élete nagy részét leélte és ahol porai is nyugszanak. Soha el nem mosódó benyomásokkal távoztunk onnan mindnyájan. Erdődi kirándulásunk is mély nyomokat hagyott mindnyájunk lelkében, de különösen ifjúságaink irodalmi nagy alakjainknak még szeplőtlen képét viselő lelkében. De hát lehet-e máskép! Azokon a szent nyomokon, melyeket a költő tapodott, fogékonyabb a lélek, meghatottabb a szív. A mohos falak mentén éreztük a jós költőnek lehelletét, lángoló szíve dobbanását és mi a józan Debrecen álmodozó fiai egy pillanatig úgy éreztük, mintha zarándokuturikkal ai mostoha Debrecen tartozását róttuk volna le a nagy költő iránt, legnagyobb boldogsága színhelyén... Debrecen és Erdőd... a pokol és mennyország Petőfi életében. Debrecenben töltötte Petőfi életének talán legnyomorúságosabb napjait. F,lhag3"atva, észrevétlenül töltött hónapokat, küzdve a betegség, éhség és egy rettenetes tél hidege ellen. Erdődön viszont megrészegedett egy forró szerelem csordultig telt poharától. Debrecenben a dicsőség csalóka szivárványát kergette. Erdődön megtalálta Juliskáját, ki szerette őt és az ő szerelmének egy futó pillantása többet ért neki a dicsőség örök ragyogású napjánál. Erdőd közság és október 6.-nak a napja együtt idézte fel lelkünkben a költő emlékezetét a vértanukéval, ö is vértanuja volt a szabadságért vívott küzdelemnek, a vértanukat pedig az ő tirteuszi éneke lelkesítette a harcra ... Az eszme, amelyért meghaltak ők: a vértanuk és a költő, az hevítette mindnyájunk szívét és olvasztotta egybe kicsiny ünnepélyünkön a vértanuk emlékezetét a költőével... Hajnali 5 órakor indultunk el, 90 tanuló és 10 tanár, a budapest-kőrösmezői vonalon. A megelőző napok időjárása nem biztatott jó idővel, azonban ia kora hajnal derűit eget mutatott. A vonaton két kocsit foglaltunk le. A vidék természeti szépségeivel nem szórakoztatott, de nótázás és hangos beszélgetés között is gyorsan mult az idő, szinte észrevétlenül Szatmár-Gőzfürészre érkeztünk. Itt háromnegyed óráig várakoztunk az Erdőd felé csatlakozó vicinálisra. Ekkor már egy kis szellő kerekedett, mely begomboltatta ugyan velünk kabátunkat, azonban az esőt is távoltartotta tőlünk és ez a szeles, de nem kellemetlen idő szerencsénkre megmaradt egészen a visszatértünkig. Lassan a vicinális lomha cammogása is véget ért; fél 10-kor szállottunk ki Szatmárhegyen, hol vendégszerető házigazdánk, Erdőd község küldöttei: Csirke Vilmos főszámvevő és a község bírája vártak bennünket 4 kocsival. A tanulók és a tanárok egy része helyet foglalt a kocsikban, a többiek pedig gyalog tették meg a mintegy 3/

4 órányi utat végcélunkig: Erdődig. A község mellett felvezető uton egyenesen a várba tartottunk s ott