Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

10 zunk : vájjon ezt a hosszú sz-t ss.?-vel vagy sz/sz-ve 1 írjuk-e. Legyen tehát e téren vége az ingadozásnak, érjék meg ez összetett jegyű mássalhangzók, ha még oly hosszan ejtetnek is ki, három betűvel és ne követeljenek négyet. * A harmadik pontbeli eltérést is a kiejtés elve parancsolja. Ennek a parancsnak engedelmeskedünk, midőn az akit, amit, amely, amint, amikor, ahol stb. névmásokat és kötőszókat összeírjuk, mert ezek a szók régóta összeolvadtak, csakúgy, mint a francia: lequel, laquelle vagy a német derjenige, derselbe. — Igaz, hogy ez ellen föl lehet hozni, hogy a főneveket és mellékneveket nem írjuk össze az előttük álló névelővel, nem írjuk: akutya, azalma, de a főnevek és melléknevek dolga nem azonos a vonatkozó névmások és kötőszók dolgával. Először is a főnév és melléknév sokkal önállóbb, tartalmasabb szó, mint a névmás és a kötőszó, másodszor még oly gyors beszédben sem tapad a névelő a rákövetkező fő- és melléknévhez annyira, mint a névmáshoz és kötőszóhoz. Bizonyítja ezt az a döntő fontosságú jelenség, hogy a fő- és melléknév előtti a és az sohasem ragadja magához a hangsúlyt, amelynek külömben a magyar nyelv sarkalatos törvénye szerint az első szótagra kellene esni. Mert így beszélünk: V V Talpra magyar! hí a haza : itt az idő, most vagy soha. Rabok legyünk V V vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok. A magyarok istenére esküszünk stb. Ellenben a névmással, kötőszóval összeolvadt névelő viseli a hangsúlyt, amint az kitűnik az ilyen mondatokból: V ' V Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Amint veted ágyadat, úgy aluszod álmodat. Elismerem azonban, hogy a minisztériumi helyesírásnak ez a legvitathatóbb pontja; mi, az iskolai helyesírás hívei is legtöbbet vétünk ellene és még sok időbe telik, míg a kiejtésnek ezt a követelményét elfogadja az élet. * A negyedik pontra, az idegen szók írására nézve nincs elvi ellentét az akadémiai és minisztériumi helyesírás között; mindkettő azt vallja, hogy a meghonosodott idegen szókat magyarosan kell írni. De az akadémia itt olyanformán jár el, mint száz és egynéhány évvel ezelőtt a Debreceni Grammatika. Fennen hangoztatta, hogy új szókra szükség van, hogy újítás nélkül nem felelhet meg a magyar nyelv a ráváró nagy feladatoknak, de mikor elébe hoztak egy-egy új szót, lett légyen az akár a vakmerően alkotott „mondolat'" vagy a legszabályosabban képzett „ásvány", mindegyikre azt mondta: nem jó, nem kell, úgy, hogy az ujjunkon is össze lehet olvasni azokat az új szavakat, amelyeket a Debr. Grammatika elfogadott. Hasonlókép tesz az akadémia; hiába visszük elébe a legjáratosabb, legközönségesebb idegen szavakat, azt mondja rájuk: ezek nincsenek meghonosodva. Szerinte még: gimnázium, klasszikus sincs teljesen meghonosodva s azért az első írandó y-nal és s-sel, a második c-vel és ss-sel. Szóval az