Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

4 1. Helyesírás. Szinte érthetetlen, hogy a helyesírás miért keltett annyi vitát és hogy miért osztja ma is igen éles ellentétben álló pártokra a tudós világot és a nagy közönséget. A nyelvészek már rég kimondották, hogy a helyesírás a nyelvtudománynak legalsóbb rendű része, tulajdonképen nem is tudomány, hiszen benne nem az igazság ereje, hanem a megállapodás, az etikett, néha az illem dönt, akár az öltözködés kérdéseiben. De azért ugyanazok a nyelvészek, akik ily kevésre becsülték a helyesírást, életük és tehetségük javarészét vesztegették helyesírási szabályok alkotására, ugyanazok a nyelvészek törték az elméjöket régi betűk egyszerűsítésén, egészen új betűk teremtésén, ugyanazok a nyelvészek majdnem kiátkozzák egymást a c vagy ez miatt és a tudatlanság bélyegét sütik egymásra az ősszel—tavasszal-félékben kitett vagy ki nem tett második z betű miatt. S mégsem érthetetlen a helyesírással valc e nagy mértékű foglalkozás,, még a betűk iránt is mutatkozó nagy érdeklődes; meg van ennek a maga mélyebb oka. A helyesírás a nyelvtudománynak a szertartása, a ceremóniája és valamint az emberek nem a belső hit, hanem a külső szertartások szerint ítélnek, azok szerint osztályozzák embertársaikat, úgy vonzza és érdekli a nagy közönséget a helyesírás, a nyelvtudománynak ez a külső kérge. A helyesíráshoz mindenki sejt valamit, még az is, aki a nyelvtudomány dogmáihoz még csak közel sem járt, a helyesíráshoz mindenki hozzászól; hiszen a legegyszerűbb szó is könnyen támaszthat vitát. Igv például csak a folyó iskolai évben zördültek meg a fegyverek a debreczeni kollégium falain belül és kívül a jámbor békeség szó miatt, hogy egy vagy két s-el írandó-e. Az erős harc talán még most sem csillapult le, mert a tüzet olajként hevítette a szó származásának és kiejtésének a kérdése. Ezzel eljutottunk a helyesírási kétségek és viták örök forrásához. A helyesírás birodalmában két elv küzd egymással, a származtatás és kiejtés elve, az etimologikus és fonetikus felfogás. Az első azt követeli: írjunk úgy, hogy a szó eredetét kiolvashassuk a leírt betűkből, hadd árulják el az egészség és község, hogy egész és köz alapszavakból meg ség képzőből alakultak, adja, fonják s társai hadd mutassák meg az ad, fon stb. tövet és a ja, jak stb. személyjeleket. A másik elv szerint írjunk úgy, ahogy beszélünk, az írás ne tükrözzön vissza mást, mint az ejtett hangokat. Ne törődjünk tehát azzal, hogy a küszködik egy tőről fakadt a küzd-del, kesztyű pedig a kéz-zel, hanem az egyikben legyen sz, a másikban z, ne keressük a mingyárt-ban a járást, a lélegzik-ben a lelket, hanem írjuk az elsőt gy-ve 1, a másodikat </-ve 1; még kevésbé elemezzük és írjuk a tegye—vigye, és húzzad—rázzad szavakat tevje—vivjé-nek és huzjad—rázjad-nak, amint a XVII. században Geleji Katona István, az etimologikus írásmódnak első apostola szerette volna. A származtatás és kiejtés tehát folyton küzdenek a hatalomért, de tel-