Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

12 magyaros írásában annyira elüt eredeti alakjától, hogy alig ismerünk reá és bizony gondolkoznunk kell, míg visszaformáljuk és így tulajdonképeni jelentésére reájutunk. Csak a napokban jártam így a Budapesti Hírlapnak egy kifejezésével, sehogvsem tudtam tisztába jönni az antant-hatalmakkal, mig lassankint reá nem jöttem, hogy az antant-ban a francia entente rejlik, az antanthatalmak pedig azok az európai nagyhatalmak, amelyek entente cordiale-lal, szíves egyetértéssel rendezték a Balkán bonyodalmas ügyeit. A veszedelem pedig abban állna, hogy az idegen szók magyaros írása megkönnyíti az idegen szók használatát és így tágabbra nyitná a jövevények előtt a magyar nyelv kapuit. Ettől a veszedelemtől én azonban nem félek, mert akik nagyon szeretik használni az idegen szókat, azok nem barátai a magyaros írásnak, márcsak azért sem, mert így nem fitogtathatják eléggé, hogy ők nemcsak számos idegen szót ismernek, hanem e szók eredeti helyesírásában is jártasok. * Visszatérek kiinduló pontomhoz. A helyesírás a nyelvtudománynak csak a külső kérge, amellyel fontosságán felül szoktak foglalkozni az emberek. Én is talán kelletténél több időt vesztegettem rá, de területén örökös a forrongás, folytonos az ingadozás, egymást érik a vitatkozásra, az összeütközésre késztető kérdések. Ha e vitás kérdések egyikét-másikát megvilágíthattam, ha azt a meggyőződést kelthettem, hogy az iskolai helyesírás korszerűbb és így megfelelőbb, mint az akadémiai, akkor elértem célomat. 2. Ikes ragozás, szenvedő ige. Az igeragozásból joggal vonhatunk következtetést valamely nyelvnek tökéletes vagy kevésbé tökéletes voltára. A gondolatnak minél több változatát, az állításnak minél több módját, a cselekvésnek minél több nemét, a beszélőnek minél több viszonyát tudja valamely nyelv kifejezni egyszerű, képzett vagy ragozott igével, annál tökéletesebbnek tartom. A magyar nyelv e tekintetben a legfejlettebbekhez tartozik, vetekedik a latinnal és közeledik a göröghöz. Milyen felsőbbsége például az a magyar nyelvnek, hogy igéjéhez nem kell örökös kölöncül hozzácsatolni az én, te, ő, mi, ti, ök névmásokat, mégis bizton tudjuk, hogy ki és hány az alany. Hát azt mennyire kell becsülnünk, hogy a magyar ige a tárgyra is rámutat, hogy a látom, írod, hallja, mondjuk, értitek, ismerik alakokat nem kell kiegészíteni azt, ezt, öt vagy azokat, ezeket, ölcet tárgyesetekkel, mert anélkül is világos, hogy mire vonatkoznak. Szóval a magyar igetan sok és változatos formával dicsekszik, amelyeket a beszélő és író ugyancsak felhasználhat a szabatosság, a tömörség céljaira, a gondolati árnyéklatok megkülönböztetésére. A magyar igetan gazdagságát bizonyítja az ikes ragozás és szenvedő ige is, melyek körül annyi harc folyt a magyar tudományban és amelyekért még sokáig fogják pusztítani a tintát és papirost. Ikes ragozásról akarok beszélni és nem csupán ikes igéről. Azt ugyanis