Állami főreáliskola, Debrecen, 1901
gyei jelzi a, fonetikus írás a magánhangzóknak • orrhangú ejtését). Aránylag legnagyobb a zavar még ma is az -u végű gielléknevekből alkotott módhatározók írásmódjában; mert a franczia akadémia szótára éperdu (megrémült) mellett éperdmnent alakot ír, más szóknál meg -óment és -tzement fordul elő. Ennyire nem egységes az írás. hlegennek természetes ezek a következetlenségek nehézséget okoznak, bár igaz, hogy ezek itt nagyon alárendelt jelentőségűek. Az ilyen e hangnak, mint külön szótagnak az ejtése nem szűnt meg egyszerre, hanem sok ideig egyformán járta az e-vel és az e nélkül való ejtés. Ennek világos bizonyítékát adják a XIV. és XV. század költői, kik a szerint, a mint a verssor szótagszáma megkívánja, hol hosszabb, hol rövidebb alakjában használják az ilyen szókat. Jóval később kezd e a mássalhangzók közt is eltűnni és pedig a nép nyelvében indul meg ez a folyamat; a művelt nyelv csak később fogadja el e változást: p(e)tite, mir(ent) mettre igének déf. több. III. szem. Az e hangnak ilyetén gyengülése és pusztulása még ma is folyik. Tudjuk, hogy nemcsak a szó végén, hanem belsejében is eltompul, vagy egészen elnémul ez az írásban még meglevő e. Hogy ez az elnémulás csak lassan halad, mutatja a verstannak az a szabálya, hogy az ily szóvégi e mássalhangzón kezdődő szó előtt még szótagnak számít. Más hangzók sokkal ritkábban némultak el, mint az e. Az á eltűnésére a közvetlenül utána következő hangsúlyozott szótag adott alkalmat: latin catena :> cha-aine > chaine láncz. Itt az á az írásban is eltűnt. De megmaradt a következőkben, a hol szintén nem ejtik: s(a)oul jóllakott; ennek különben soúl írása is járja; az -1 a végén szintén néma; augustus aoust !> (a)oút, t(a)on (tő) bögöly, S(a)őne folyónév. Ezekben tehát nem a kiejtés kivételes, hanem az írásuk régies. Az o elnémulására is van példa, ha más hangzó mellett áll: le pa(o)n a páva, fa(o)n szarvasborjú, La(o)n városnév, melyeknek ejtése: pa, fa, la. A latin rotundum-ból (kerek) a t kiesése után roont, azután a mai rond lett. 7. Magánhangzó betoldása. Jóval ritkábban ugyan, mint a magánhangzó kiesése, az is megtörtént a franczia nyelvben, hogy a szó egy magánhangzóval bővült. Tudjuk, hogy a magyar nyelv sem szereti a két mássalhangzót a szó elején s azért a németből vagy a szlávból átvett ilyen kezdetű szókból úgy tüntette el a kettős mássalhangzót, hogy eléjök vagy közzéjök egy magánhangzót tett és ezzel az ejtést megkönnyítette : Stall istálló, skola "> iskola, Groschen ;> garas. Ezzel a szabadsággal a magyar népnyelv még sokkal gyakrabban él: krajczár ^ karajczár. A franczia nyelv némileg hasonlóan járt el, amidőn az se, sm, sp, st kezdetű szókban egy e hangot bocsátott előre: latin sperare espérer remélni, speciem espéce faj, spiritum •> esprit szellem. Ennek az eljárásnak különben már a latin népnyelv is mutatja nyomait, mert 16
