Állami főreáliskola, Debrecen, 1901
15 szádjában áll. Egy példát már láttunk: a latin in at um s me-ür s később múr (érett) lett; ófr. chevel(e)ure ma ehevelure hajzat, latin: imperatorem :> emper(e)eur, ma empereur császár, B(e)orges ">• Bourges városnév, g(e)ene :> géné kényelmetlenség; ez ugyanaz a zsidó eredetű szó, melynek régebbi alakjából a magyar gyehenna tüze (pokol tüze) került; v(e)oir voir látni, v(e)u :> vu, (e)age :> ágé kor, s(e)ur > sűr biztos stb. Ezekben az e előbb megnyújtotta a szomszéd magánhangzót, azután kiesett. De van nehány példa arra is, hogy megmaradt az írásban: avoir eu, j’eus, j’eusse, j’ai eu, a hol az eu írás daczára nem ő hangot ejtünk, hanem ii-t. — Epúgy eltűnt az e az ejtésben a gag(e)ure (fogadás) és verg(e)ure (sodrony) szókban, de az írásban meg kellett tartani, hogy az előző g-nek zs ejtése megmaradjon az ii előtt. Megint más szókban ez a magánhangzó előtti e teljes értékében megmaradt, sőt erősbödött és az írásban é lett: séance ülés, géant óriás, ez utóbbiban azért, mert meg kellett különböztetni agant (keztyű) főnévtől. Sajátságos változást okozott az u előtti e nehány szóban. Bonheur és mallieur még a XVII. században úgy hangzott Párisban, mintha bonur, malur lett volna az írás, tehát az e néma volt. A normann nyelvjárásból került az eu jelnek ö ejtése s a mely szóban akkor még nem esett volt ki az e, ott érvényesült az ö ejtés; a tájszólás e sajátsága itt győzött az eddig elfogadott kiejtés fölött. Ugyanezt mutatja a latin jejunare (bőjtölni) szóból lett ófr. je-üner, melyből nem juner, hanem jeűner lett; s fe-ü-ből nem lett fu, hanem fen (elhunyt). E szerint az eu írása és kiejtése háromféle irányban fejlődik. Hosszú ideig külön ejtették a két hangot. Azután a kiejtés: 1. elhagyja az e-t, mely később az írásból is elmarad (ven vu); 2. a kiejtés elhagyja az e-t, de az írás megtartja (avoir eu); 3. a kiejtés a két hangot összevonja ö-vé, az írás marad (je-uner jeűner). E szóban az ű-nak nincs jogosúltsága, miután hangzó nem esett ki; csak írásjel ez, hogy a jeűne (böjt) főnév, a jeune (fiatal) melléknévtől az írásban is különbözzék. A hol a magánhangzó előtti e kiesett, ott azt többnyire a megmaradt magánhangzóra tett accent circonfiexe jelzi: ágé, géné. De az írás nem járt el teljes következetességgel, mert sok helyen nem jelölte meg az e elhullását: vu, empereur. Megelőző magánhangzó után álló e szintén sokszor kiesik: prai(e)rie prairie rét, dévou(e)ment dévoúment odaadás. Az igeragozásban sok helyen szerepelt az e a személyragokban, a hol ma már nincs meg: az impf. sing. I. és II. személyét így írták: je vendoie, tu vendoies; mindakét alakban az e elmaradt az írásból is, az oi pedig ai lett, miről már volt szó: je vendais, tu vendais; a többes III. személyében, a hol ma szintén nem ejtünk e-t, az írás megtartotta: ils vendoient, ma: vendaient. Ugyanígy alakúit a cond. prés. is, melynek ragjai az imparfait ragjaival megegyeznek. Sok más szóban is megmaradt az e az írásban, ahol nem ejtj ük: je tu(e)rai ölni, lou(e)rai dicsérni fogok; Caen város nevét ká-nak ejtik (a ^ jegy
