Állami főreáliskola, Debrecen, 1901

Large széles, ferme szilárd, riche gazdag, melyek eredetileg csak nőnemű alakok voltak, kiszorították a megfelelő larc, ferm, ric hímnemű alakot, úgy, hogy ezek a melléknevek ma a hímnemben is -e végűek. A mai long hosszú, mellett nőnemű longe, zs ejtéssel, tényleg volt, de idővel az eredeti g hangot egy közbeszúrt n-val visszaállították.

19. -ment képző. A melléknevek nőneméről szólván, itt van helye az -unt -ént végűekből képezett határozók magyarázatának is. Tudjuk a nyelvtannak azt a szabályát, hogy a -ment határozóképző a nőnemű alakhoz járúi: bonne-ment, vive-ment, franehe-ment, Az előbbiek alapján azt is tudjuk, hogy a nőnemű alak nem végződött minden melléknévnél -e-re, ha t. i. a latinban nem volt -a végű. így a vaillant vitéz, prudent okos s az összes -ant -ént végűeknél változatlan maradt a nőnem a franczia nyelvben is jó ideig, s a határozó alak eredetileg vaillant- ment, prudent-ment volt. A középső t nem ejtetvén, csakhamar az írásból is elmaradt; majd az előző orrhang szabad lett s pótló nyújtással mm-et írtak; az ejtés pedig akár a, akár e után mindig: ami: vaillam- ment, prudemment. Amikor a nőnemképző e írása általános lett, ezeknél is sokan ilyet akartak írni: vaillante-ment, prudente-ment; de a megszokott kiejtés erősebb volt s nem engedte megváltoztatni az írást.

20. Összefoglalás. Az ily nyelvi sajátságoknak, egyes ma különösnek látszó lényeknek történeti magyarázatát folytatni lehetne, anélkül, hogy az élő nyelv gazdag kincsesháza kimeríthető volna, Aki figyelemmel s némi komolysággal kísérte az itt adott fejtegetéseket, könnyen belátja, hogy a nyelv, a beszélt nyelv nem befejezett, kész és tökéletes épület, melynek mai alakjában semmi sem változik. Az élet fogalma megköveteli a változást, nevezzük azt akár fejlődésnek, akár kopásnak. Am a kopás sohasem történik az érthetőség rovására. Csak az kopik, a mi feleslegessé válik, a mit a nyelv előbb mással pótolt. És valamint a kiejtés nem örökre ugyanaz, az írás sem az. Oly korszak után, mikor a tanítás nem általános, mikor irodalom nincs vagy alig van, mikor az egyén csak szóbelileg sajátítja el anyanyelvét, ily korszak után a keletkező írás majd többé-kevésbbé alkalmazkodik a kiejtéshez s így jó ideig nem egységes. Az irodalom kezdő korszakában minden író a maga szülőföldjének a tájszólását írja; csak jóval később állapodik meg az irodalmi nyelv és szabályai. Ha azután általános lesz a nyelvtani oktatás, gazdag az irodalom, sok a könyv, akkor a megállapodott írás lassanként módosíthatja s módosítja is a kiejtést, mert a mit állandóan írva látunk, hajlandók vagyunk ki is ejteni. Mind a két jelénségre sok példát láttunk a franczia nyelv történetében.

Az írás, mint bizonyos megállapodások összege, általában sokkal lassabban változik, s azért mindig hátramarad a beszélt nyelv mögött s régibb állapotnak a visszatükröztetője. De csakis ezzel az állan