Állami főreáliskola, Debrecen, 1898

4 a gondviselés igazságossága iránt. — Ne kérdjük, hogy emberi testbe miként költözhetett ekkora ördögi gonoszság, azt se kérdjük, hogy e pokoli fajzatnak — átkozott nevét ne vegyük ajkunkra — miért esett a legnemesebb, a legjobb asszony, a legszeretettebb magyar királyné ártatlan áldozatául ? Ne kérdezzünk, ne kutassunk semmit. Sőt ne is zugolódjunk a sors ellen, ne háborogjunk az Úrnak kifürkészhetetlen akarata ellen. A gondviselés talán azért fosztott meg ily iszonyatosan rendkívüli módon Erzsébet királynétól, hogy százszor ós ezerszer jobban átérezzük, mi mindent veszítettünk el ő benne ; az Isten, a mindig igazságos és jóságos Isten talán azért engedte a halálhozó tőrt behatolni a legnemesebb szívbe, hogy király és alattvalók, országok és népek, de kivált mi, magyar nemzet, a megboldogulthoz méltóan róhassuk le kegyeletünket, hogy a rendkívüli halál rendkívüli és mértékfölötti érzelmeket fakasszon ki szivünk mélyéből, hogy mi, magyar nemzet, annyi szeretettel, annyi tisztelettel, annyi rajongással árasszuk körül a fejedelmi halottat, a mennyit nép még nem tanúsított királynője iránt, ugy megdicsőítsük, a hogy még aszszonyt, sem élőt, sem halottat, meg nem dicsőitettek. Festőművészek éveken át tartó munkával meg nem örökíthetik, költők ezernyi versbe bele nem foglalhatják, történetírók terjedelmes kötetekben nem méltathatják, a mennyi nagyszerű, lélekemelő és magasztos történt Magyarországon, attól a pillanattól, mikor f. hó 10-én, szombaton este egy szó nyilallott a licizán keresztül Hogy fogott el mindenkit előbb megdöbbenés és rémület, majd hogy teltek meg a szivek gyászszal és bánattal, hogy áradtak meg aztán a lelkek részvéttel és kegyelettel, hogy siettek egyesek ós testületek, az országgyűlésen és kormányon kezdve az utolsó falusi elöljáróságig, hogy vetélkedtek főváros és vidék, gazdag és szegény, nagy és kicsiny kimutatni a végtelen szeretetet, kifejezni a mérhetetlen bánatot, felölteni a mély gyászt, tettel és szóval megörökíteni a megdiesőültnek emlékét, minderről ajk kifáradna, kéz megbénulna, ha eleget akarna beszélni és irni. Mindez a fájdalom a szivekben, bánat az arczokon, mindez a gyász a közés magánépűleteken, mindaz az ének, mely a templomokból sírva tör fel az ég felé, mindaz az ünnepi beszéd, mely az elhunytat magasztalja, mindaz az adomány és alapítvány, kép és szobor, mely emlékét örökíti, mindaz csak természetes s benne nem található sem beteges érzékenység, sem szolgai alázatosság, sem hiu pompakeresés ; mindezt ós még sokkal többet is megmagyarázhatunk, ha tudjuk, ki volt Erzsébet királyné s mije volt ő a magyarnak? Királynő volt ő a szó legteljesebb értelmében ; királynő, nem azért, mert bölcsője egy ősrégi trón mellett ringott, nem is azért, mert vállát szent István koronája érintette, Lanem királynő volt a teremtés jóvoltából, az Isten különös kegyelméből. Királynője volt ő a szépségnek. Az a fenséges arcz, az az uralkodói tekintet, az a méltóságos termet önkénytelen hódolatot vont maga után; a nagy alkotónak ily művészi remeke meghajlított minden térdet, meg azét a nemeslelkű 'férfiúét, a ki a hozzá képest alacsony rendii bajor herczegnét a Habsburgok büszke trónjára emelte, meg azét a lovagias magyarnemzetét, a mely az idegen fejedelemasszonyt mindjárt kezdettől fogva szivébe zárta.