Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

22 forradalmaknak az üldözése, hanem azok teljes egészükben mentődtek át a nemzeti felújulás korszakába. Sőt e felújulásban csak új erőt kaptak. Hogy ezt mi minek köszönhetjük, azt elmondotta kedves barátom, vitéz Uhlarik Béla. Köszönhetjük ezt a kegyesrendi tanítórendnek s amit a tanítórend mindig szem előtt tartott, — a gyermeknevelési munkának, amelyet e rend tanárai kifejtettek, hogy nem elég a fiatalságot, különösen a mai fiatalságot csak a tudás erejével felvértezni, mert a tudás kétségtelenül a legnagyobb hajtóereje és legbiztosabb alapja az emberi fejlődésnek, de a tudás önmagában még nem elég. Sőt a tudás lehet haszontalan, ha az ember tudását nem embertársai javára fordítja; sőt lehet káros, bűnös, ha azt nemzete ellen fordítja. Itt domborodik ki a Piarista Atyáknak tanítása, amikor belénk csepegtettek elég sok tudást, de a tudás mellé belénk csepegtették a hazafiasságnak, a vallásosságnak és kötelességteljesítésnek érzését. Az a szigor, amelyet mi nagyon sokszor tapasztaltunk nyolc éven keresztül és amelyet talán egyszer-egyszer már szinte elviselhetetlennek tartottunk éretlen diákfejjel, az mind megtermette a maga gyümölcsét, mert megtanított bennünket arra, hogy kötelességünket mindig maradéktalanul teljesítsük. Megtanított bennünket arra, hogy működésünkben, közéleti pályánkon ne kalandok után futkossunk, hanem olyan egyének legyünk, akik minden körülmények között megállják a helyüket. Minket nem fűtött a hirtelen vagyonszerzésnek a vágya. Közülünk egyikünk sem akarta a munkanélküli megélhetés titkát megszerezni, hanem mindenikünk kötelességét akarta teljesíteni, kötelességét embertársai és nem zetiinkkel szemben. Mi, piarista diákok, 25 év után szívesen gondolunk vissza a múltra, a jövőbe is bele-belepislogunk, de inkább a jelennek élünk. Mikor élhet az ember a jelennek, a magyar jelennek, mint akkor, amikor férfierejének legteljében van. Örömmel gondolunk vissza most, amikor itt összejöttünk és felelevenítjük magunkban azokat a kedves, felejthetetlen diákemlékeket ,s megint közel érezzük magunkat egymáshoz, mint akkor, amikor testvéri együttérzésben, testvéri szeretetben töltöttük el időnket. Most első megemlékezésünk, mélységes hálánk és köszönetünk a felé az intézet felé kell, hogy szálljon, ahol bennünket erre az életben folytatandó küzdelemre olyan nemes fegyverekkel vérteztek fel. A piarista atyák, azoknak elődei, akiket itt körünkben üdvözölhetünk, emberfeletti munkával, nagy béketűréssel és nagy szeretettel az ifjúság iránt vezettek bennünket nyolc éven keresztül s amikor nyolc év után azt látják, hogy egyik-másiknak sikerült jobban boldogulni az életben, akkor minden egyes sikerünket saját sike-