Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

11 élet, csak az a baj, sejhaj, csak az a baj, hogy nehéz a viselet." Hangos jókedvben érkezünk meg a bazilika meredek lejtőjéhez. Menetközben lassan elcsendesedik a nótaszó. Kedves vezetőnk, dr. Kőhalmi László, bevezeti a debreceni diákokat hazánk legnagyobb bazilikájába. A renaissance stílus legremekebb alkotásában vagyunk. Az ingerlő kíváncsiságtól ösztönözve, bámész szemmel bámuljuk a monumentális templom belsejét, az arannyal gazdagon elhalmozott kupolát, a gyönyörű freskókat, az oltárokat, a szobrokat és a homályos Bakócz-kápolna belsejét. Itt, a török harcokból csodálatos épségben fennmaradt Mária-kép alatt őrzik a szentséget. Az izzó napsugarak fénylő lobogással törnek be a 70 méter magas kupola fehér ablakain s pajkos játékukkal érdekes látványt nyújtanak a padokban délutáni zsolozsmájukat zengő kispapokkal. Az oldalsó ajtót átlépve, a kincstár megtekintését sem mulaszthatjuk el. Szebbnél-szebb kelyhek, főpásztori műkincsek hevernek üveges szekrénybe helyezve. Mennyi kincs, mennyi arany! ... — ámulunk el ezek láttára. A fal melletti szekrények tetején valami plakátfestő kékes színekkel agyonmázolt festménye ordít felénk. Bakócz Tamásnak Rómába való bevonulását ábrázolja. Közben telnek a percek, múlnak az órák s mi leereszkedünk a „misztérium" csendes kriptavilágába. Legnagyobb magyar főpapok alusszák ezen a helyen örök álmukat. A vak sötétség búskomorrá teszi lelkünk. Az elmúlás gondolatát juttatja eszünkbe. De sietünk is innen minél hamarább kijutni az élők világába. Az ablaknyílásnál azonban meghökkenünk és el sem akarjuk hinni, hogy 16 méter vastag fal választ el az áldott napfénytől. A hátulsó ajtón keresztül a bástyafokra lépünk, ahonnan az élő természet csodás világa tárul elénk. Lábunk alatt mohoskövű, omlott várfal, a lankás hegyoldal tövében pedig tövises-tüskés cserjék és bokrok nyújtogatják fiatal hajtásaikat. Lenn a völgyben vakítóan csillognak a fűszálakon üldögélő vízcseppek, amelyek az éjszakai nagy esőből maradtak meg. Ott most minden mosolyog... Távolabb mély morgással hömpölyög a Duna, a szellő pedig hozza, hozza a tusázó hullámtömegek morajának csendes melódiáját. Iine a természet... az örök! Felejthetetlen, megrendítően fenséges, szép ez a táj, amitől a kábulat édes mámorába ringatózik szomjas lelkem. Szinte magamon kívül zengem Petőfi szavait: „Természet, óh dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled!" Túl a Dunán ismét hegyek és falvak fürödnek a napsugár-