Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1935

20 i lenni az életben is. Éljünk, küzdjünk, dolgozzunk, szenvedjünk ugyanolyan hittel, ugyanolyan becsülettel, ugyanolyan bátorsággal a hazáért, ahogy az ősök meghaltak és akkor ez az élet sem lesz méltatlanabb, ez az élet sem lesz kevésbbé hősies, mint az ő haláluk volt. Amikor ezekből a hervadó virágokból font koszorút ezeknek a gondolatoknak jegyében leteszem a hősök emléktáblájára, Bethlen István emlékezetes szavait idézem: Ezek a virágok és ez a koszorú csak ideiglenes lehet, mert a magyar hősök emlékéhez csupán egyetlen koszorú lehet méltó: az, amelyet az Úristen maga alkotott, mikor a nagy magyar síkságot körülfonta a Kárpátok örökzöld fenyőkoszorújával. Akarjuk tudjuk és hisszük, hogy nemsokára eljön az az idő is, mikor ezzel a legméltóbb koszorúval emlékezhetünk meg mi is, elesett diáktársaink emlékéről. Dr. Rassovszky Kálmán kegyesrendi tanár beszéde 1936. február 2-án a Calasanzi ünnepélyen. A modern kor egyes merész elméi az ember jövendő ideálját különös típusban látják. Típusban, aki erős, aki hatalmas, aki a közönséges átlag ember fölött nagy magasságban áll, de aki egyúttal önző, jogot, törvényt nem tisztelő, minden áron érvényesülni vágyó s ebbeli törekvésében még a gyengébbnek letiprásától sem riad vissza. Nekünk azonban ilyen zsarnok nem kell. Mi egészen másra, mi sokkal nagyobbra aspirálunk. Meghajolni a hatalmas előtt s letörni a gyengét, nem ez a mi ideálunk. Ez nem a keresztény szeretet,ez nem a krisztusi törvény szelleme. Az evangélium világreformáló s az egész emberiség javát célzó ereje kell nekünk, mert ez teremt igazán erős, hatalmas, minden tekintetben tökéletes harmonikus embereket, valódi Übermenscheket, erkölcsi héroszokat, szenteket. Vannak, akik azt mondják, hogy könnyű volt a szenteknek, azoknak nem kellett annyit küzdeniök az élettel és önmagukkal. Dehogynem! A szenteknek épúgy lenniök kellett szentekké, mint ahogy nekem is küzdenem kell energiám minden feszülésével, tüzével, ha egyszer lenni akarok valamivé. És a szentek tényleg akartak is lenni valamivé. Akartak lenni nagy emberek, hősök, héroszok. Akartak új életet, nagyobb, szebb, harmonikusabb életet. Ki akarták tágítani ezt a szűkre és szürkére korlátozott emberi életet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor a szentek ily módon az életért, tehát a kultúráért küzdöttek, minden elvonultságuk ellenére is az emberiségért dolgoztak. Végelemzésben tehát nem kapcsolódtak ki a kollektív emberi közösségből, mint akárhányan tévesen gondolják.