Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1912

22 Iáit pillantjuk meg. A Duna és Morva összefolyásánál kiugró mészkőszirten épült a hajdankor homályos századaiban. A honfoglaláskor eleink itt találták, s határvárul alkalmazták a nyugati szomszédok ellen. A Morva hídjától visszanézve megnyerő képet nyújt a tetejében emelkedő millenáris Árpád-szoborral egy oszlop fölé állítva. Az északi oldalon Detrekő vára nyomult előre a kiszökő 400 méteres hegyfokon, hogy a teret kiegészítse. A fiúk nem minden érdeklődése nélkül robogott át a folyón vonatunk, mert ki ne érdeklődnék azon határvonal után, mely azt a földet különíti el, amit ő hazának nevez, egy idegen nép földjétő!. Marchegg állomáson állottunk meg; de milyen változás! Idegenek lettünk egyszerre. A magyar határral a magyar személyzet, az édes magyar beszéd is elmaradt. Sáppadt arcú, valószínűleg német, de lehetett cseh is, lépett fel kocsinkba és német nyelven szólva nem a „menetjegy"-et, hanem a „Fahrkarté"-t tudakolta e'ég illedelmesen. Meg is váltottuk a kívánt jegyeket a 20 percnyi várakozási idő alatt. Ifjaink kissé leszállottak és magyaros kacagással mulattak a német Bratwurstot kináló lármáján vagy egy öreg anyóka siró hangján, ki mindenáron „Frisches Wasser"-ral és nem „friss vizzel" akarta az utasokat jól tartani. Be kellett 'átnunk, hogy néhány napig a német tudományunkra leszünk utalva. A változott helyzetünk előidézte nyomott hangulat rövidesen megszűnt. Tanulóink hazafias nótába kaptak, melynek dallama elfeledtette velők, hogy idegen földön vannak. Igy vitt mozdonyunk mindig közelebb végcélunkhoz ama síkon át, melyet I. Napoleon az Aspern és Wagram közti csatával 1809-ben a Világtörténet évlapjaira aranybetűk helyett véres karddal írt be. A termékeny lapály szélén felcsillant a Duna víztükre, majd Stadlau állomás magas épülete előtt állott meg szágúldó vonatunk. Innen csak egy jó negyedórányi út választott el Bécstől. A hatalmas vasúti hídról dagadó kebellel nézték növendékeink a császárváros külső részeit, nevezetesen a Práter üdülő-, mulató- és sétahelynek ide látszó óriási kerekét, az 1873. évi világkiállítás Rotundáját, a közeli fák alatt nyüzsgő népet; hiszen éppen vasárnap estére járt az idő, másfelől a méreteivel is meglepő Arsenal szolgált nekik látványosságul. Még egy két kanyarodást tettünk a hosszú pályaudvaron, s azzal a végponthoz értünk; a mozdony fáradtan nagyokat sóhajtva a Staatsbahnhof üvegernyője alatt megállapodott.