Református főgimnázium, Debrecen, 1935

11 tásunk tudatára ébresztett, nagyon megbecsült, minden támadástól és veszélytől megóvott fiai. Bámulatos szervezőképességének tulajdonítható, hogy gimnáziumunk az ő igazgatására eső gazdaságilag rettenetesen súlyos esztendőket egyáltalában nem érezte meg, sőt a keretek gondos és tervszerű kiépítése folytán az osztályok és tanulók létszámának emelése, a szertárak és könyvtárak gyarapodása a legmagasabb fokot érte el. Az eredményes iskolai munka legfőbb feltételének, az egészséges testületi közszellemnek és kartársi harmonikus összetartásnak minden tanártársa iránt őszintén érzett megbecsülő szeretetével, elbizakodottságtól, nagyzástól mentes, vonzó, szeretetreméltó kedélyével állandóan hűséges ápolója volt. A legmaradandóbb és legragyogóbb érdeme pedig, mellyel örök időkre beírta nevét ősi Kollégiumunk fényes történetének lapjaira, abban a nagyszerű tényben nyilatkozik meg, hogy az ő veleszületett tanítási művészete révén, pedagogarcha tisztének fáradhatatlan és leglelkiismeretesebb betöltése által intézetünkben a lélektani és jiedagógiai tudatosságon alapuló módszeres tanítói eljárás az ő irányítása alatt többet fejlődött, mint azelőtt századokon keresztül. A tanári testülethez intézett búcsúlevelének egyéniségére rendkívül jellemző utolsó megható üzenete, hogy ápoljuk a kartársi közösséget és kollégiumunk iránt való hűséges szeretetünket, érezzük, hogy valósággal lelke mélyéről buggyant ki. Ezt a megindító óhajtását szívvel-lélekkel teljesítjük, s mivel ezt a két feladatot ő maga is ezután is vállalni és szolgálni akarja, nem válunk el tőle végképpen, mert ha különböző helyeken és beosztásban is, de közös eszményekért a jövőben is egymás mellett küzdünk tántoríthatatlan ragaszkodással és régi hűséggel. Tiszta szívből kívánjuk, hogy az Alma Materünk testéből kiszakadt, de a Kollégium lelkét és szellemét magával vivő hőn szeretett tanártestvérünknek új állomáshelyén végzendő működését áldja meg a Mindenható az ő végtelen irgalmával és kegyelmével. Kun Sándor.