Református főgimnázium, Debrecen, 1927

9 visszaszoríthatják ideig-óráig, beletaposhatják a porba, belefojthatják a vérbe, meghurcolhatják a gyalázatban; a por kősziklává válik tőle, az utolsó csepp vérrel hozsánnát gőzölögtet az ég felé s a gyalázatra felveszi az elégtétel bíborát. Az ember dicsőségét nem maga az igazság, hanem annak a szolgálata adja. Az igazság nem a mienk, hanem az Istené. Es ha van is bennünk igazság, ez az Istennek része bennünk. És ha az igazság szolgálata útján dicsőségünk van, tulajdonképpen még az sem a mienk, hanem az Istené. „Nem nékünk, nem nékünk, Uram, hanem Magadnak adjad a dicsőséget" — mondja az igaz keresztyén alázatossága, meghajolva az Örökkévaló trónja előtt, amely körül azok állanak megdicsőülve, akik a Bárány vérében, vagyis az igazság szolgálatának verejtékében, szenvedésében és áldozatában mosták fehérre lelkük ruházatát. Azzal tisztában kell lennünk, hogy a magunk érdemének, még inkább, hogy a magunk kevélységének fellegből van a vára, ami a levegő legcsekélyebb mozgására összeomlik, lehull ; az életünk szekerének ködből van a kereke, minden kis döccenőben .a halál sírjára lelhet. ,,Eggediil Istené a dicsőség" s belőle reánk, csak mint eszközökre háramlik valami. ,,Isten állal nagyok, ami vagyok és a: Ő kegyelme nem volt hozzám hiábavaló" mondja Pál apostol; pedig sejthette, hogy nála különb ember nem volt és nem is lesz a világon. Csak edénynek tartja magát, amelynek az értéke annyi, amennyit bele, mint erőt, hatalmat, szépséget, igazságot, alkotást, építést, győzelmet és dicsőséget az Isten kegyelme önt. Jézusnak irántunk való szerelmét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a tökéletesség haladásának természetes sorrendjét is megváltoztatja az emberekért. „Azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnekik adtam", így számol be Atyjának, Istenének. Miért adta volna ezt a dicsőséget ? Talán azért, mert megérdemelték, reászolgáltak? Hiszen sötétségben, halál árnyékában ülő bűnösöknek tetszett fel a világosság ; hiszen éppen azért kellett Jézusnak, mint Megváltónak jönnie, mert a nyomorult ember a maga bűnének kárhozatos nagy perét a maga erején, a maga igazságával, érdemével nem tudta Isten számonkérő széke előtt eligazítani. Oda sem mert járulni az örökélet ítélőszékéhez. Tudta, hogy bűnének sokasága miatt vesztett pere van. Félt a Bírótól. Féltében megtagadta és a lélek és igazság szent színe elől néma, utálatos bálványok mögé menekült. Fényességgel kellett a sötétségből előcsalogatni, mint ahogy a tél dermedt csiráját előkecsegteti a napsugár, hogy az ég királyi napjának gazdagságától, szeretetétől megbátorítva, leileié törjön pompázó virágok koszorúját bontani és ontani a gyümölcs áldásait. Jézus is reáárasztja a maga dicsőségét az emberekre, mielőtt még az igazság szolgálatával érdemet sze-