Református főgimnázium, Debrecen, 1895

lába, az életbe, mi által nemcsak a költészet, hanem az egész irodalom iránti érzék megsemmisítésén munkálkodnak. Pedig üresebb szívet ós lelket annál még képzelni sem lehet, melyből kihalt az irodalom iránti meleg érdeklődés. A humanistikai iskolázás már épen az irodalmi tanulmányon alapszik és mindenha a leglelkesebben karolta fel a költészetet. Yolt rá oka. Főként két jogczimen vette méltó pártfogásába. Egyik a költészetnek soknemü becsét illeti, másik a gyermeki lélek mély megfigyelésére vonatkozik. Költőnek lenni magasztos hivatás. 0 az égi ihlet letéteményese, a vallás őre, az emberek tanítója, az örök érvényű isteni eszmék hirdetője. Minden ember lelkében megvannak, ha másként nem, sejtelemszerüleg emez eszmék, de hangot, formát egyedül a költő tud nekik adni. 0, a hogy a latin nevezi vates, látnók, próféta, a ki látja, érzi, megfejti a természetben mutatkozó titkos jeleket és tüneményeket. Ebben áll a költészet nagyszerűsége. Közfelfogás szerint a költő, mintegy elvesztve maga alól a talajt, nem létező világ régióiban él. Az igazság azonban az, hogy a költészet nemhogy eltávolít az élettől, sőt inkább azt megnemesiti, amint Carlyle oly gyönyörűen mondja: „A. költőre nézve az eszményi világ nincs elkülönítve az anyagitól, hanem abban bent foglaltatik, hiszen épen azért költő, hogy azt ebben fölismeri Mindenütt ott, hol fölötte ég és körülötte világ terül, helyén van a költő, mert emberi létet talál végtelen vágyaival, apró küzdelmeivel, örökké meghiusult, örökké megujult törekvéseivel, félelmeivel ós reményeivel, melyek az örökkévalóságon átnyúlnak s a fény és homály mindazon titkával, melyből eleitől fogva minden korban, minden égtáj alatt az alkotás történt, mióta az első ember élni kezdett". A költő tehát az életet festi s a költészet maga a valóság. Költeni és mégis igaz maradni, első tekintetre paradoxon. Ám ez az a föladat, melynek megoldásától függ a költői siker. Igaz lelkesülés, az emberi szív- és külvilág igaz rajza nélkül