Református főgimnázium, Debrecen, 1877

24_ deletei nyelvünket, liasztalan buzogtak ennek megkedveltetne, közforgalomba hozása és fejlesztése körül a Révaiak és Kazincziak: a nemzet, — mintha önként lemondott vólna létjogáról, — visszaesett zsibbasztó álmába s nem érté, vagy ér teni nem akará azok szavát, kik öntudatra ébresztése körül fáradoztak. Ily körülmények között, midőn költőnknek Gr. Festetics Györgyhez ezimzett ódája szerint: „Nyelvünk hazánkból számkivetett vala, A régi vakság lánczaiban nyögött, A durva ellenség haragja Néma homály kebelébe zártia. Sok nagyjainknak balgatag udvarin Már a magyarnak híre se hallatott, Nem módi, úgymond. O gyalázat! 0 vak idők szomorú gyümölcse!" Ily körülmények között — a bekövetkezett lankadáson elkeseredve a „Magyarokhoz" ezimzett ódában mély honfiúi bánattal, s szívrepesztö keserűséggel szólítja meg az elkorcsosult nemzetet: „Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon ?" Mély fájdalmában együtt látja a sors mindazon csapá sait, melyek nyólez századoknak vérzivatarja közt érték a nemzetet, és a melyeken — bár rettenetesek vóltak — győzelemmel vezérelte át a nemzetet a régi erkölcs és spártai férfikar, hisz még a szent rokonvérbe fiiresztö visszavonás tüze közt is megállt az: ellenben most — a veszni tért erkölcs, a nemzeti jellem levetkezése, az elődök bajnoki köntösének és nyelvének rút idegennel cserélése — mint lassú méreg, lassú halál emészti, s az ellen nincs többé orvosság, nincs menekülés. Hasonlít a nemzet sorsa a hatalmas tölgyéhez, mely bátran daezol az éjszaki szélvészszel, de ha egyszer a: „benne termő Férgek erös gyökereit megőrlik, . . egy gyenge széltől földre teríttetik!"