Tanácsok közlönye, 1988 (37. évfolyam, 1-33. szám)
1988 / 15. szám
15. szám TANÁCSOK KÖZLÖNYE 451 igazságügyi könyvszakértői bizonyítást foganatosított és a szakértőnek az összegszerűség tekintetében tett megállapításait elfogadva, az alperest az ítéletben meghatározott összegű vagyonból jutó arányos rész kiadására kötelezte. A megyei bíróság ítéletével az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás eredményeként a Legf elsőbb Bíróság határozatában a következőkre mutatott rá: Az ipari és szolgáltató szövetkezeti szakcsoportról szóló, a 3/1984. (I. 17.) OVIT rendelettel módosított '26/1981. (IX. 5.) MT rendelet (R.) 1. §-a szerint az ipari (építőipari termelő, illetőleg szolgáltató szövetkezeti) szakcsoport az állampolgároknak szövetkezet keretében működő meghatározott önkormányzati és gazdasági önállósággal rendelkező önálló elszámolású szervezete. A szakcsoport nem jogi személy. A szakcsoport gazdasági tevékenységéhez szükséges anyagi eszközöket — az R. 7. §-ának (1) bekezdése szerint — a tagok vagyoni hozzájárulása, továbbá a szövetkezet vagy más gazdálkodó szervezet által a szakcsoport használatába átengedett pénz, vagy más vagyoni eszköz (épület és más építmény, műhely, gépek, anyagok stb.) 'biztosítja. Az alperes a szakcsoport létrejöttéhez a megállapodásban meghatározott vagyoni eszközöket biztosította. Az alperes a szakcsoport részére az R. 10. 'íjának (1) bekezdésében megjelölt, a szakcsoport célját elősegítő támogatást is nyújtott, amikor térítés nélkül átadta a szakcsoportnak az üzleti körét. A szakcsoport bár önállóan gazdálkodik, megindulásához jogi személy által biztosított vagyoni támogatásra, hozzájárulásra van szükség. A működési szabályzatban meghatározott 50O0 Ft egy tagra eső vagyoni hozzájárulás a tevékenysége végzéséhez a perbeli szakcsoportnál sem lehetett elegendő. A szakcsoportokra vonatkozó jogszabályi rendelkezésekből az következik, hogy a szakcsoport részére elkülönítve nyilvántartott vagyon a szakcsoport fennállása alatt oszthatatlan. Helytállóan állapította meg az igazságügyi könyvszakértői vélemény, hogy a tiszta jövedelem és a vagyon nem azonos közgazdasági kategória, a jogszabály a tag részére az eredményből való részesedés és nem a vagyonból való részesedés jogát írta elő. A szakcsoport jogszabályban meghatározott gazdasági önállósága ugyanakkor lehetővé tette, hogy míg a megszűnt szövetkezet vagyona általában oszthatatlan, a szakcsoport vagyonát a tartozások kiegyenlítése és a szövetkezet vagy más gazdálkodó szervezet által átengedett vagyoni eszközök levonása után a tagok között személyes közreműködésük és vagyoni hozzájárulásuk arányában feloszthassák [R. 13. i§ (3) bekezdés]. A vagyon felosztását a jogszabály kizárólag a szakcsoport megszűnése esetére szabályozza, csak ez esetben teszi lehetővé. A megyei bíróság ezzel ellentétes álláspontjának elfogadása azt eredményezné, hogy a szakcsoportnak minden kilépő tag után vagyonmérleget kellene készítenie és biztonsággal szerződések teljesítésére sem vállalkozhatna, mert a szerződések megkötése után kilépő tagok részére kiadott vagyon sok esetben lehetetlenné tenné a szerződések teljesítését. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot hatályon kívül helyezte, az első fokú ítéletet megváltoztatta és a felperesek keresetének a vagyonhányad kiadására irányuló részét elutasította. (A Legfelsőbb Bíróság IM. törv. I. 10.323/1987/ 4. számú — a legfőbb ügyész Pfl. 35.603/1987. számú törvényességi óvásával egyező — határozata alapján.) A felsőfokú végzettséggel már rendelkező, iskolarendszerű továbbképzésben rétszt vevő — így a második diploma megszerzésére irányuló képzés etietén is — a dolgozót tanévenként megillető tanulmányi szabadság mértéke 10 munkanap. Az alperes 1984. szeptember 5-től dolgozik mint bányagépészmérnök a felperes alkalmazásában. Az alperes 1986. szeptemberében a Nehézipari Műszaki Egyetem Bányaipari Gazdaságmérnöki Szakán felsőfokú tanulmányokat kezdett. E tanulmányok idejére a felperessel tanulmányi szerződést kötött. A szerződésben az alperes arra vállalt kötelezettséget, hogy a felső fokú tanulmányok befejezését követő két évig a munkaviszonyát nem szünteti meg. A felperes vállalta az alperes részére 10 nap tanulmányi szabadság biztosítását, a távollét időtartamára átlagkereset, valamint útiköltség térítését. A tanulmányi szabadság mértéke kérdésében az alperes a munkaügyi döntőbizottsághoz benyújtott kérelmében annak megállapítását kérte, hogy tanévenként 18 nap tanulmányi szabadság illeti meg. A munkaügyi döntőbizottság a dolgozó kérelmének helyt adott és kötelezte a munkáltatót, hogy tanévenként 18 nap tanulmányi szabadságot biztosítson. A döntőbizottság határozata ellen a munkáltató keresettel élt a munkaügyi bírósághoz, amelyben az alperes kérelmének elutasítását kérte. A munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a jogszabály nem adja részletes magyarázatát, mely tanulmányok tekinthetők képzésnek és melyek továbbképzésnek, ezért a jogvita elbírálásá-