Tanácsok közlönye, 1974 (23. évfolyam, 1-68. szám)

1974 / 53. szám

53. szám TANÁCSOK KÖZLÖNYE 999 életközösségben éltek együtt. A Csjt. 27. §-ában foglalt rendelkezés szerint a vagyonközösség csak a házasságkötés időpontjával keletkezik. Nincs azonban jogi akadálya annak, hogy a házastársak különvagyonuk egyes tárgyait a közös vagyon elemeivé tegyék. Éppen ezért abból a ráutaló magatartásból, hogy a házastársak a házasságkötés előtti együttélésük során a közösen szerzett vagyontárgyakat továbbra is közösen használják és kezelik — ellenkező megállapodás hiányában — arra kell következtetni, hogy azokat a házastársi vagyonközösség részévé kívánták tenni. Vagyonjogi vonatkozásban tehát a házasságot megelőző életközösség a házassági életközösséggel egységbe olvad, s ezért az életközösség megszűnésekor — a vagyoni viszonyok méltányos rendezése érdekében — a házasság vagyonjogi hatásait az életközösség tényleges kezdetének időpontjától kell számítani. 4. Az 1. pontban foglalt elvei a közös vagyon és a különvagyon közötti megtérítési igények elbírálásánál is érvényesíteni kell, abból kiindulva, hogy a közös vagyont a házastársaknak az életközösség idején, a család érdekében végzett együttes munkája, szorgalma és takarékossága hozza létre. A házastársi közös vagyon megosztásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a vagyonok vegyülésének időpontjában elhangzott nyilatkozatokat, illetőleg nem lehet mellőzni annak a szándéknak a vizsgálatát, amely a házasfeleket a vagyonaik feletti rendelkezésben vezette. Az egészséges családi viszonyok között élő házastársaknál, akiknél a gazdálkodás a család közös céljait szolgálja, a közös vagyon és a különvagyon sokkal gyakrabban vegyül egymással, mint ahogy a törvény a különvagyon felhasználását [Csjt. 29. § (3) bek., 32. § (2) bek.] kötelezővé teszi. A* házastársak együttélése során a házasságba hozott vagy az együttélés alatt keletkezett különvagyonok igen gyakran összeolvadnak a közös vagyonnal. Ez a vegyülés olyan mértékű lehet, hogy a házasságkötés utáni vagyonmozgás nyomonkövetése — főként huzamos együttélés után — szinte lehetetlenné válik. A házastársakat általában a józan gazdálkodás szabályain alapuló célszerűségi meggondolások vezetik vagyoni rendelkezéseikben. Akkor is felhasználják különvagyonukat a közös vagyonba történő beruházásra, a közös vagyon tárgyainak kezelésére, fenntartására vagy éppen a közös háztartás céljára, amikor a közös vagyon e költségek fedezésére képes lenne ugyan, de a különvagyon felhasználása az adott esetben ésszerűbbnek látszik, jobban szolgálja a család érdekeit. Így például a házastársak a közös vagyonba tartozó házingatlanuk fenntartási és kezelési költségeit nem ritkán a különvagyonukból fedezik, mert bár a közös jövedelemből is kitelnének a kiadások, de nem kívánják megszokott életszínvonalukat csökkenteni. Természetesen kimeríthetetlen változatokban fordul elő a közös vagyon és a különvagyonok keveredése. Ennek célszerűségi szempontokon kívül egyéb okai is lehetnek. A házastársak a különvagyonukat a család sorsa iránti felelősségérzettől vezérelve, érzelmi és nem csupán célszerűségi okokból — gyakran törvényi kötelezettség nélkül is — közös célra vagy éppen a másik házastárs különvagyonára fordítják. A házastársak a család közös céljainak megvalósítása érdekében nemegyszer olyan jognyilatkozatokat tesznek, amelyek tartalmilag a másik fél javára szóló ajándékozást, közös vagyonba utalást vagy éppen a megtérítési igényről való lemondást juttatják kifejezésre. Erre tekintettel a házassági vagyonjogi igények rendezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni a házastársaknak a vagyonukról történt rendelkezés időpontjában elhangzott nyilatkozatait. Az egyes vagyonrészek felhasználását azonban a házastársak részéről igen gyakran nem kíséri a megtérítési igénnyel kapcsolatos jognyilatkozat. Ezért nem lehet mellőzni annak a szándéknak a vizsgálatát sem, amely a házasfeleket a vagyonuk feletti rendelkezésben vezette. Erre annál is inkább szükség van, mert a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy nincs helye megtérítésnek, ha a kiadás a lemondás szándékával történt. A szándék vizsgálatánál az egészséges erkölcsi felfogású, a család sorsáért felelősséget érző házasfelek magatartásából kell kiindulni. Ez a szándék általában a családi élet gazdaságos, célszerű,, de minden esetre a felek által indokoltnak vélt vitelére irányul a vagyonok egybeolvasztása útján. Ezért ilyenkor alaposan lehet következtetni arra, hogy a felhasználás a megtérítési igényről való lemondás szándékával történt. Ilyen szándékra lehet következtetni például akkor, ha a házastársak magasabb életszínvonalon élnek, mint amelyet keresetük vagy közös vagyonuk biztositana számukra, és evégből különvagyonukat is felhasználják. Hasonló szándékra utal a különvagyonnak az egész életre élményt jelentő utazásokra, költséges szórakozásokra vagy éppen gyermeküknek magasabb színvonalon való neveltetésére történt felhasználása is. Előfordul az is, hogy a házastársak különvagyonának beruházási, fenntartási, kezelési költségeit a közös vagyonból fedezik. A megtérítési kötelezettség ez esetben is fennáll. Ha azonban a felek akként nyilatkoztak, vagy a körülmények arra engednek alapos következtetést, hogy a közös vagyonból való ráfordítás a megtérítés igénye nélkül vagy a beruházás a különvagyonba utalás szándékával történt, akkor ugyancsak nincs helye megtérítésnek. Ez az eset például olyankor, amikor a házastársak a különvagyont közösen használják (a hasznait közösen szedik), a különvagyonra fordított költekezés előnyeit együtt élvezik. Ha viszont a különvagyont kizárólag a tulajdonosa hasz-