Tanácsok közlönye, 1968 (16. évfolyam, 1-63. szám)

1968 / 19. szám

19. szám. TANÁCSOK KÖZLÖNYE 549 sult mely részét fordíthatja közvetlen felhasználásra, és mely részét köteles a halállomány tervszerű fejlesztésére, a betelepítésre fordítani. Ebből adódik, hogy az ipari szennyvíz által bekövetkezett halpusztulás károsultjának a halászatra jogosítottat kell tekinteni, mert a halászati jog átruházásával egyidejűleg a halászatra jogosított a kérdéses vizeknek és az abban élő halaknak — mint társadalmi tulajdonnak —a használatba adási okmány tartalmának megfelelően olyan kezelőjévé válik, aki e társadalmi tulajdon kezelésével összefüggésben támasztható minden igény — így 3 kártérítési igények — érvényesítésére jogosult. A kifejtettekből az is következik, hogy a halászatra jogosított által érvényesíthető kár nem csupán a halászati eredményben mutatkozó elmaradt haszon, hanem kárként jelentkezik mindaz, amit a károkozó magatartás a károkozással érintett vízterületen élő halakban és ivadékokban okozott, annál is inkább, minthogy a kártérítés egy részét a halászatra jogosított a halállomány pótlására köteles fordítani. (A Legfelsőbb Bíróság Pf. I. 20.572/1967/ 24. számú ítélete, P, törv. I. 20.277/1967/6. számú határozata) Ezzel az állásponttal a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium is egyetértett; A fenti állásfoglalás közzétételével egyidejűleg az Ügyészségi Közlöny 1967. évi 6. számában 63. sorszám alatt megjelent iránymutatás hatályát veszti. 33. A bíróságnak az államigazgatási szervet kell megkeresnie a jóváhagyás kérdésében való állásfoglalás végett, ha ez még nem döntött a tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződés jóváhagyásáról. Az 1867. évi 2. számú tvr. 1. §-ának (2) bekezdése és a 2. §-ának (1) bekezdése azzal egészítette ki a Ptk. 586. §-ának (2) bekezdését, illetve a 656. §-át, hogy a jogszabály a tartási, életjáradéki és az öröklési szerződés érvényességét hatósági jóváhagyáshoz kötheti. Az e felhatalmazás alapján kiadott 7/1967. (II. 28.) Korm. számú rendelet (továbbiakban R.) 1. §-ának (1) bekezdése értelmében a tartási, életjáradéki és az öröklési szerződés érvényességéhez hatósági jóváhagyás szükséges. E rendelet rendelkezéseit — néhány kivételtől eltekintve — a rendelet hatálybalépése (1967. március 1.) előtt kötött szerződésekre is alkalmazni kel1 (R. 6. §-ának (1) bekezdése). A rendelet szerint a még nyilvántartásba nem vett szerződéseket az eltartó köteles a rendelet hatálybalépéstől számított hat hónapon belül jóváhagyás végett a tanács igazgatási osztályához bemutatni (R. 6. §-ának (3) bekezdése]. A jóváhagyás kérdésében az államigazgatási szerv önállóan dönt. A szerződés jóváhagyása előtt meg kell vizsgálnia a szerződő felek személyes körülményeit, és a szerződés jóváhagyását meg kell tagadnia, ha annak tartalma nem felel meg a Ptk. rendelkezéseinek, — de megtagadhatja a jóváhagyást akkor is, ha azt állapítja meg, hogy a szerződés nem tudja a célját betölteni [R. 2. §-ának (1) és (2) bekezdése]. Mindebből az következik, hogy az államigazgatási szervnek az említett szerződések jóváhagyásáról — azok létrejöttének időpontjától függetlenül — döntenie kell. A jóváhagyásra való bemutatás tekintetében a 7/1967. (II. 26.) Korm. számú rendelet nem állapít meg kivételt arra az esetre sem, ha a szerződésből eredően a bíróság előtt per van folyamatban, sőt a bíróság által már elbírált szerződéseket is be kell mutatni jóváhagyásra [R. 2. Íjának (3) bekezdése]. A szerződéseknek a bíróság által történő elbírálása tehát a hatósági jóváhagyást nem pótolja. A jóváhagyásra való bemutatás azon a címen sem mellőzhető, hogy ez felesleges adminisztrációt jelent, mert a jóváhagyást — az ügy körülményeire tekintettel — az államigazgatási szerv előreláthatóan megtagadná. A bíróság tehát akkor jár el helyesen, ha a még jóvá nem hagyott szerződésből eredő, folyamatban levő perben megkeresi az illetékes államigazgatási szervet a jóváhagyás kérdésében való állásfoglalás végett. Ez az eljárás azért sem mellőzhető, mert ha az rllamigazgatási hatóság nem hagyja jóvá a szerződést, a bíróságnak a szerződés átváltoztatásáról, vagy megszüntetéséről már nem kell döntenie, hanem csak az érvénytelenség jogkövetkezményeiről. Ezzel az állásponttal a Legfelsőbb Bíróság is egyetért tett. (P. törv. I. 21.126/1967/2. számú határozat). 34. Az önként vállalt szülőtartási kötelezettség érvényességét a szerződések érvényességére vonatkozó általános szabályok szerint kell elbírálni. A Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése és 60. §-ának (1) bekezdése értelmében a szülőtartási kötelezettség sorrendjében a házastárs a leszármazót megelőzi. A leszármazót a Csjt. 61. §-ának (1) bekezdése alapján csak a házastársat követően és csak abban az esetben lehet a szülő tartására kötelezni, ha a házastárs a tartásdíj fizetése alól bírói ítélet alapján vagy a jogszabály rendelkezése folytán mentesül, illetve, ha a^. általa fizetendő házastársi tartásdíj a jogosult megélhetésének biztosítására nem elegendő. Nincs akadálya azonban annak, hogy az érdekeltek a tartási kötelezettség sorrendjében — az említett jogszabályok rendelkezéseitől eltérő módon — megegyezzenek és annak sem, hogy az egyébként tartásra nem kötelez-, hető leszármazó a szülő eltartásához való hozzájárulást szerződésben vállalja. Ha utóbb a teljesítést megtagadja, a jogvitát a szerződések érvényességére vonatkozó szabályok figyelembevételével kell elbírálni. Adott ügyben a leszármazó (alperes) az apja (felperes) tájékoztatása folytán volt abban a feltevésben, hogy utóbbi nyugdíja 900—950 Ft lesz, melyből nem képes havi 500 Ft házastársi tartásdíjat fizetni. Erre tekintettel anyja anyagi ellátásának biztosítása érdekében egyezségileg havi 250 Ft hozzájárulásra vállalkozott. Mikor tudomást szerzett arról, hogy apja nyugdíja közel 1.500 Ft és hogy esetenként további havi 500 Ft jövedelme is van, a teljesítést beszüntette. A bíróság álláspontja szerint a leszármazó — tiltó rendelkezés hiányában — érvényes jognyilatkozattal tartási kötelezettséget vállalt magára, melyet egyoldalúan nem szüntethet meg, de amelynek megváltoztatására is csak a Csjt. 69. §-ában, vagy a Pp. 230. §-ában meghatározott esetekben kerülhet sor. Minthogy ilyen lényeges körülményváltozást nem bizonyított, apja a kötelezettség teljesítését a bírói egyezségben foglaltak szerint „a jogosult engedményezése folytán" alperestől igényelheti. Ez az álláspont téves. Az alperes kötelezettségvállalása ugyanis olyan szerződési nyilatkozat, amelynek érvényességére a Ptk-nak a szerződésekre vonatkozó szabályai az irányadók. Nem helytálló a követelés engedményezése tekintetében elfoglalt álláspont sem. Nem vitás, hogy a leszármazó kötelezettségvállalása nem felperes, hanem az anyja érdekében történt. A Ptk. 328. §-ának (2) bekezdése szerint nem lehet engedményezni a jogosult személyéhez kötött követeléseket. E rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás szerint ilyen személyhez kötött jogosultságnak tekinthető a tartási követelés is, ezért az harmadik személyre át nem ruházható. Mindebből következik, hogy az alperes védekezését az apja követelésével szemben felhozott kifogásnak kellett volna tekinteni, amelyet a Ptk. 236. §-ának (3) bekezdése értelmében még abban az esetben is jogosult volt előterjeszteni, ha a megtámadásra alapul szolgáló tényről — a felperes nyugdíjának valóságos összegéről — a megtámadási határidőn túl értesült. Ezzel az állásponttal a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett. (P. törv. III. 20.283/1967/3. számú határozat).