Tanácsok közlönye, 1964 (12. évfolyam, 1-70. szám)

1964 / 30. szám

346 TANÁCSOK KÖZLÖNYE 30. szára zelésében levő, a ráépítésre alkalmas épületek címjegyzékébe felvett épület felújítására egyelőre nem kerül sor, a városi (fővárosi kerületi, községi) tanács végrehajtó bizottsága állami szerv, vállalat vagy társadalmi szervezet részére engedélyt adhat arra, hogy a dolgozói lakásigényének kielégítése érdekében az épületen ráépítést végeztessen s az ezzel kapcsolatos építtetői feladatokat ellássa. A ráépítés folytán keletkezett épületrész (lakások) és tartozékainak, valamint a iendeltetésszerű használhatóságához szükséges felszereléseinek tulajdonjoga — a kijelölt bérlők költségviselésére tekintet nélkül — a Magyar Államot illeti meg. Az említett építkezések esetében tehát az építtető csak állami szerv, vállalat vagy társadalmi szervezet lehet, magánszemély ellenben nem. Minthogy tehát az említett körben a felsorolt szervek (szervezetek) nem mint az építkezés szervezői, hanem mint építtetők lépnek fel, ezért ezekben az esetekben a 797. számú közös állásfoglalás alkalmazására ma már nem kerülhet sor. A hivatkozott rendelet értelmében kizárólag személyi és olyan vegyes tulajdonban álló lakóépületeken, illetőleg vegyes célra szolgáló épületeken és társasházakon, amelyekben az állam tulajdoni hányada az ötven %-ot nem éri el, ráépítést — személyes lakásszükségletének kielégítése céljából, a tulajdonostársakkal a polgári jog szabályai szerint kötött megállapodás alapján, bárki végeztethet. Állami szerv, illetőleg társadalmi szervezet ilyen épületeken ráépítést nem végeztethet. A ráépítés folytán keletkezett épületrész (öröklakás) tulajdonjoga — a megállapodásban, illetőleg a társasház alapító okiratában megállapított tulajdoni hányad arányában — az építkezőt illeti meg. Tehát a most említett építkezések esetében nem lehet állami szerv, illetőleg társadalmi szervezet az építtető. Minthogy azonban a szóban forgó épületeken ráépítést magánszemély végeztethet, tehát építtetőként szerepelhet, mert az 1015,1958. (IV. 12.) Korm. számú határozatnak az a rendelkezése, amely a lakáskérdés megoldása és a lakásépítkezések előmozdítása érdekében lehetővé tette az ilyen építkezéseket, ma is hatályban van, s a 797. számú közös állásfoglalás e Kormányhatározaton alapult, nincs akadálya annak, hogy a most tárgyalt körben állami szervezet az építkezés szervezőjeként járjon el. Ilyen esetekben a 797. számú közös állásfoglalásban foglaltak az irányadók. Az 1 1962. (IV. 15.) É. M.— P. M. számú együttes rendelet 23. §-a értelmében abban az esetben, ha az építkezők a ráépítésre a rendelet hatálybalépése előtt kaptak elvi építési engedélyt, a ráépítést a korábban hatályban volt jogszabályok szerint lehet megvalósítani, illetőleg befejezni. A 797. számú közös állásfoglalás az irányadó ezért minden olyan esetben is, amikor az építkezés még a korábbi jogszabályok alapján bonyolódik le. Mindezekre figyelemmel tehát a 797. számú közös állásfoglalás a fent említett leszűkült körben még irányadó, s ezért nem helyezhető hatályon kívül. Minden olyan esetben, amikor a 797. számú közös állásfoglalásban foglaltak alkalmazására kerül sor, a jogviszonyokat szét kell választani. Általában irányadó elv, hogy egyik szerv sem dönthet olyan kérdésben, melyre a hatályos jogszabá'yok értelmében nem terjed ki a hatásköre. Ha egészen kivételes esetben mégis előfordulna olyan ügy, amelyben a jogviszonyok összefonódása folytán a szétválasztás lehetetlen, az el nem különíthető kérdésekben a bíróságnak kell döntenie, figyelemmel arra, hogy a döntőbizottság magánszemélyek ügyeiben nem járhat el, a bíróság ellenben eljárhat szervezetek ügyeiben is, tehát a bírósági hatáskör általános jellegű. A házastársak volt közös lakásával kapcsolatos „kárpótlás" címén bírói letétbe helyezett összeg kiutalása. Házassági bontóperekben, illetőleg a volt közös lakás használatával kapcsolatos perekben a bíróság sokszor akként rendelkezik, hogy alperes a volt közös lakást meghatározott idő alatt felperes rendelkezésére bocsátani köteles, egyidejűleg alperes részére „kárpótlás"-t ítél meg. Előfordult, hogy a felperes által „kárpótlás" megjelöléssel bírói letétbe helyezett összeget a bíróság — a letevő külön kérelme nélkül — annak ellenére kiutalta, hogy alperes az ítéleti rendelkezésnek nem tett eleget, vagyis a lakást nem ürítette ki. A Legfelsőbb Bíróság idevonatkozólag az alábbiak szerint foglalt állást: A bírói letétek kezeléséről szóló 108/1955. (I. K. 8.) I. M. számú utasítással módosított 3/1954. (I. 28.) I. M. számú utasítás 3. §-ának (1) oekezdése szerint a befizetett pénzösszeg letétül elfogadását az illetékes bíróságtól írásban vagy szóban kell kérni. A (2) bekezdésben foglaltak pedig azt tartalmazzák, hogy a kérvényben elő kell adni a letétbehelyezés okát, illetőleg célját; ha pedig a letevő a letét elfogadása mellett annak utalványozását is kéri, az utalványos nevét is fel kell tüntetni. Á rendelet 5. íjának (1) bekezdése szerint a bíróság a befizetett készpénzösszeg bírói letétül elfogadása felől a letéti kérvény és a befizetési lap elismervénye alapján határoz. A felsorolt rendelkezések tartalmából nyilvánvaló, hogy a bíróság csak akkor intézkedhet a letét elfogadása, kezelése, illetve kiutalása tárgyában, ha a letevő ilyen kérelmet nyújt be. A letét sorsa tekintetében mindenek előtt a letevő rendelkezése az irányadó. Ha pedig a letevő nem rendelkezett — bár a pénzösszeget a bírósági gazdasági hivatalhoz beiizette — őt fel keli hívni a hiányok pótlására, ennek elmulasztása esetén pedig a pénzösszeget a részére vissza kell utalni [5. § (3) bekezdés]. Ha a letevő a bírósági gazdasági hivatalnál „kárpótlás" megjelöléssel fizeti be a pénzösszeget, ez még nem pótolja a letéti kérelmet, nem tartalmazza annak szükséges tartalmi elemeit, többek között azt, hogy a letétet kinek a részére, milyen feltétel beálltával lehet kifizetni. Ebből következik, hogy törvénysértést követ el a bíróság, ha a letéti kérelem és a letevőnek a rendelkezése nélkül dönt a kiutalás tárgyában. A Legfelsőbb Bíróság állandó gyakorlata szerint a kárpótlásként megítélt összeg a jogosítottnak csak a lakás kiürítésével egyidejűleg fizethető ki. (A Legfelsőbb Bíróság P. törv. III. 21.215/1963,2. számú határozata alapján.) A parti birtokos joga a mederben levő fák kitermelésére. A felperes kártérítés fizetésére kérte kötelezni az alperest, mert az a felperes kezelésében levő patak medréből 12,19 köbméter fát jogellenesen kitermelt. Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, mert a mederben levő fák kitermelését a volt parti birtokosok végezték, márpedig a Ptk. 107. §-a értelmében a parti birtokosok a saját, valamint az együttélő családtagok szükségletét meg nem haladó értékben szedhetik a meder hasznait. A megyei bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. A partok mentén fekvő földek tulajdonosai a megszabott mértékben jogosultak szedni a patak medrének hasznait, — jogukban áll tehát az ott nőtt fákat is kivágni, kitermelni. A folyóvíz medrében nőtt fa is a növényzet fogalmi körébe vonható, — a nád, sás stb. jogi sorsában osztozik. A kivágott fa — elosztva a partmenti földek tulajdonosai között — nem haladja meg a törvényben meghatározott mértéket. Így az alperes magatartása nem jogellenes, kártérítéssel nem tartozik. E döntések ellen emelt törvényességi óvás alapos. Tévedés a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy a fák kitermelése a folyómeder hasznai szedésének fogalmi körébe tartozik. A Ptk. 107. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint a parti telek tulajdonosa a meder növényzetét (nádat, sást stb.) elsajátíthatja. Ugyanakkor hangsúlyozza az indokolás, hogy a törvény