Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Mária emlékezete

— 81 — Oli, bár ne léptél volna az igéret földére, hanem akarván messziről bele pillantanod, határhalmainál inkább meghaltál s eltemettettél volna, sem minthogy ily keservesen megcsalattatál! Hiszen, ki bús jövendőnek elején áll, az, ha borúlatos távolán keresztülvitte szemeit, már némileg érzé kínait is, s nem többet, csak hosszabban szenved, ha a pálya túlvégén tétetik földbe. Ily sejtelmek fogadták szegény Máriát új életének határain. Öt a ragyogó és bánatos holdhoz hasonlítom, mely esti pályáján megindulva, látja feléje közeledni a sötét éjszakát. Ne várjátok tőlem szenvedéseinek egyenkinti elöszámlalását; sem azt, hogy mély léleksebeit, a gyötrelmeknek e feneketlen kútait, egymás után feltakarjam és megnevezzem; nem mintha irtóznám azoktól, mert ki a szenvedőt szereti, annak fájdalmait is szereti; sem nem mintha félnék saját bánatom fölelevenedésétől, kínos napjainak hosszú során végig menvén, mert ki hallgat, az még nem felejt: de ha megmutatnám nektek a kezet, mely öldöklő nyilait ártatlan mellébe eresztgeti, s ti azt kérdeznétek tőlem, ki az ? s én egy rémes köd vagy lángalakot élőtökbe rajzolnék személyesség nélkül, s azt mondanám: ö az, vájjon ezzel megelégednétek-e ? Es én még nem mondhatok többet. Érzem, kik közé sírt hely_ hezett a sors, ott Isten itélt, kiket e parányi domb választ el, azok között a mindenség fekszik. Engedem múlni az időt, anyját a lelkismeretnek, mi a magányban s gondolkodásban nyeri fulánkját s hallgatok. Máriám megbocsátó árnyékára, mely mondani látszik : hagyd őt, maradjon névtelenül, minta szegény ember sírfája; maradjon névtelenül, minta ború lat, mely szakadásával egy virágzó tartományt pusztított el. De van is a szenveSzemere. VI. Q