Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete

— 57 mint az üstökös, mely a föld rábánmitában szikrázva s dörögve pattan szét. S az ember örökre oda van. Élete mulandó, mint a lágy felhőképek. Egy pillanatban alakoclnaki másban eloszolnak, harmadikban már helyöket sem ismered. De még sincs, a ki az ifjú halálán meg nem ütődnék. Igen természetes, ha a ház, mely rogyó félben volt, hirtelen összedől, rajta senki nem csodálkozik, de ha az uj torony elől le, mely a napfényben oly szépen ragyogott, omladékánál minden megdöbben. És különös, midőn a sírt, melyben egy ifjú fekszik, hó födi. Mintha a természet igy akarná megvéníteni, megőszíteni a kora halottat. Végóráját a haldoklónak megkeseríti annak tudása, hogy kiket szeret s elhagyni kénytelen, azok szánni fogják és szenvedni fognak. Oh haldokló ember, ne gyötörd ezzel is magadat végső kínaid közt. A föld nem oly hű. Egy év nem múlik el, hogy neved a víg lakomán előfordul, és senkit el nem szomorít jó kedvében. Oh! mi undorítólag múlékony minden az emberben. Igen, mint maga az ember, múlékony az érzemény, sőt múlékonyabb : megha^ az élet halála előtt. A fejfa nem a megholtnak, de bánatunknak jegye. Bánatunk a fejfánál tovább soha sem él, a fejfa bánatunknál tovább ritkán áll, legtöbbször, midőn bánatunk elmúlik, a fejfa is kidől. Hol nincs bánat, ott nincs emlék sem, ki emelje azt, ha a bánat nem emeli ? S emelte legyen bár, de ha nem tartja fen, a bánat sorsát fogja követni az emléké is, és igazítatlanúl hagyatván, összedől. Gyertyám ég folyvást, egész éjjel ébren vagyok, de