Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 91 — nek, de nem felelt, nekem nem mernek irni. Apródonként eltűnnek azok, kiket szerettem, kik életem hajnalán az első alakok voltak, mikkel találkozám, még néhány év és ha haza térnék, uj embereket találnék, kiket nem ismerek. Barátimat a temetőkben kellene fölkeresnem, így lesz nekünk idegen a haza, a föld s ég ugyan az, lakói mások, ismeretlenek. Gtencsy L., Szepessy József és László, ez alispántársam, Szathmáry J., ki főispáni helyettes volt s jó atyámfia, Szunyogh R. tanulótársam és 1848-ban követ, Vörösmarty a nagy költő, Szemere Gyuri kedves atyámfia, Okolicsányi F., jó szomszédom, Zoltán J., státustitkár ministeriumomban, Gortvay jogtanárom, stb. mind ezek elhaltak, s leányaik férjhez mentek, fiaik megházasodtak, kiket én mint gyermekeket ismertem. Bajzát a jeles irót szél ütötte, Petőfi a nagy, a legnagyobb költő nyomtalanul elenyészett. Hol halt meg? Melyik csatában? Hol fekszik ? senki sem tudja. Feltűnt és eltűnt fényesen és ragyogva mint ég villáma. De ha a jelesek, a régiek elmennek, támadnak-e ujak s nagyok? O nem, 1848 óta semmi téren nem támadt egy jeles. Sem költő, sem iró, sem művész, sem hazafi, sem nagy áldozó férfiú nem támadt, még a régi jók és jelesek is eltörpültek. Klauzál a vén banya megházasodott, Szentkirályi a nagy ész orvosi pályára adta magát, Deák társalog, elméskedik, dohányoz és heverész, sem nem tesz, sem nem ösztönöz, Széchenyi I. még mind az őrültházban ül, — de nem őrült, Eötvös ir de nem mint régenten irt — Apponyi és conservativ társai oldalt vonultak, a kormányt nem segítik, de a nemzetért sem tesznek semmit. Hiszen ha a papság és az aristokratia hazafi s áldozni kész volna, évenként