Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 49 — eszme csillaga járt előttem, de ha mostani helyzetemre gondolok, ugy látom magamat mint a vándort, ki egy mocsárban süppedt el. Körülte minden bűzhödt, piszkos, undok és ha kimenekszik mi lesz jutalma? Az, hogy nincs benne. Azt csodálom, hogy erőm van néha-néha, kivált este s éjjel, midőn a nap hátam mögött van, olvasni s irni. így terem egy-egy virágszál a szemétdomb tetején . . . Csak e hó végén juték annyira, hogy néhány hetem van lélekzetet venni. Egészen megujultam. Mint a ki a tömlöczből szabadult ki. Én nem szoktam ily természetű bajokhoz, s mi másoknak balga játék, nekem kínszenvedés. Szembe szállnék a halállal, de azon tudat, hogy valakinek bármi kevéssel tartozom, üldöz untalan. Szinte félek az utczán járni. Otthon igen parányi jövedelmem volt, s mégis fizettem apám terheit, mivel azok másnak jogot adtak volna reám, magam nélkülöztem, vigan, büszkén, megelégedve; itten Dina vagyonát lelkiismeretesen kezeltem s öregbíteni véltem, hogy ekkép ő adván a tőkét, én adjam a munkát, s mig csak magamra valék takarékos, minden mással megosztám a mi volt. S ime hova jutottam! Egy hálátlan és gaz megcsal, meglop, a sors segiti s még jobban megront, s ki hitelező voltam és segitő, most kérővé és adóssá váltam . . . Kisértsük meg a végsőt. 8 éve, hogy száműzve vagyok, soha nem fordultam rokonimhoz és barátimhoz otthon. Nem reménylek a sorsban, sem semmire nem vágyok, csak kimenekülni bajomból, meglátom, vájjon rokonim s barátim emlékeznek-e reám. .Csak múlnék ez év mennél előbb! Tartok tőle, ugy végződik mint kezdődék. S múljék el emléke is, örökre. Szemere II. 4