Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 46 — Születés napom. Ismét fölviradt hát születésem napja! Negyvennégy egész év, csaknem egy fél század. Multam csak bút adott, jövőm is ha azt ad, Eltem képe kigyó, mely farkát harapja; Isten óvjon tőle Keserv poharától, —ittam már belőle. Körülnézem magam, elborul homlokom, Melyen lakom, a föld, ez nem édes hazám, Mely nép körültem él mind idegen hozzám, Látja de nem kérdi : miért búslakodom? Száműzött s idegen Lévén, nem köszönt, s ha köszönt csak hidegen. S tán szerettim reám hon sem emlékeznek! Mint fa nem emlékszik lehullott virágra, Melyet vész elragadt messze távolságra; — 0 a hontalanok hívebben éreznek! Fajdalmokban élnek Ok, s egymás között csak hónukról beszélnek. Olthatatlan vágygyal epedeznek vissza, Mint vándormadarak költöző serege Magasan röpülve, mint az ég fellege, — Ha érzik, hónuknak hogy megtért tavasza; S vigan énekelnek Szülőföldük felé mikor útra kelnek. De én magánosan merengek és ülök, Hjában várakozom, senki nem üdvezel, Keblem dagadozik fojtó keservekkel, S búm mélyébe jobban s jobban elmerülök; Nőm s lyányom sincs itten, Elhagyott már engem maga is az isten.