Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

- 126 nem tudsz semmit? — Nem. —Nem gondolod, hogy az rosz ember, hm? ... én nem mondom, de bizony szomorú dolog a mint viseli magát . . . Nem tudsz semmit? — Nem. — Sokat beszélnek, czudar dolgokat, hogy ... én nem tudok semmi bizonyost, . . . hát te? — Semmit. — Azt mondják, hogy Münchenbe menekült volna, miért? nem tudom. Azaz beszélik, hogy a bordeauxi házat, melynek ügynöke volt, megcsalta volna, ... de én nem tudom. Szegény Bornemiszánét, testvérét, sajnálom. . . . Azért ment volna Münchenbe, ugy mondják, én nem tudom, — tudod én bizonyost nem mondhatok.. . Ehhez képzelni kell egy embert, ki fölkel, leül, megint fölkel, rád néz vizsgálva mit gondolsz, öszszehuzza arczvonásait, magával küzködik, mit mondjon, mit ne, akarná, hogy kérdezz, ha kérdeztél nem felel, a mit felelt tüstént visszavonja, szóval, a legnagyobb habozás phásisait látod képén, mozdulatain, beszédében, más embernek ez a legfölségesebb mulatság volna, de engem szánakozásra indit. Ez ember volt a mi követünk itt 1848-ban; ha ily kis dolgokban ingadozó, határozatlan , milyen lehet nagy dolgokban ? En őt mindig a leghidegebb s nyugodtabb arczczal hallgatom, s most is csak ezt felelém neki: én semmit nem akarok róla tudni, csupán azt, ott van-e? azon egyszerű okból, mert irtam neki egy erdélyi név iránt, mi eszembe nem jutott, és ő nem felelvén, kiváncsi valék tudni ott van-e, avagy nincs? Almássy is kóborol, napról napra várja az amnestiát, a hős, ki alelnökösködött midőn a trónvesztés april 14-én, 1849-ben kimondatott. Itt van két fiatal művész, kiket gyakran látok. Egyik Klimkovics F., ki Sz. László és Salamon kibéküléséről históriai nagy képet festett. Színezetre, rajzra