Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 83 — Január 1—5. Néhány nap óta roszul érzem magamat. Gondolkodó eró'm elveszett, bódult vagyok, szememmel nem látok jól. Vértomlás? Fejcsúz? Böjtöltem, orosz fürdőt használtam, hajtót vettem. De lassan jön eró'm. Ma este is roszul érzém magamat. Elmentem a St. Martini színházba, Weiss tánczos leánykái magyart tánczolnak. A respublika elnöke is megjelent. Megjelentek az aprós magyar leánykák s huszárok vagy inkább testőrök, s a mint néztem őket, a mint láttam bennök a mi tetszett, a mint a közönség tapsolni kezdett, — szemembe könny fakadt. Árnyékok ezek? Képei a múltnak? Alakok a történetből ? O szegény magyar nép, mit végzett felőled a gondviselés ! Avagy minden nemzetnek története saját akaratában fekszik ? 0 nem, ó nem. Az elnök a tapsban részt vett, de alig hogy összeérintette kezeit. Igen vigyáztam reá: nem mintha tetszett volna nagyon, hanem mert tapsolt a nép, mely felvonás közben tulnyomólag kiáltotta: Vive la Republique! Január 5—15. Decemb. 1-jéről kaptam Lipoldám utolsó, rövidke levelét, azóta nem, semmit, élek örökös várakozásban. Csak egy idegentől hallám, hogy már 9-szer volt Hay6*