Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 49 — értem rá lakról gondoskodni, idegenben ki gondolt volna reám? Minden vágyam egy kedves tanyácska volna. Egyszerű lakot óhajtanék, mely tiszta s tágas volna. Feküdnék egy hegy vagy halom tövénél, előtte tenger vagy lapály terülne el. Körülvenné egy nagy kert, mely rejtekül s gyönyörül szolgálna. Egyik része állna vén, öreg tölgyfákból, melyek mohai közül századok pillantanának reám; árnyékaik alatt rét és legelő zöldelne. Másik része gyümölcsfákból állana, mi engem mindig a paradicsom ártatlan világára emlékeztet. Ezek alatt a háziasszony mind azt termesztene, mi szükséges az élelemtárba. A két részt összekötné a virágok serege, különbféle csoportozatokban, mint egy rét, mely virágok tengere által van behintve. Végig kígyóznék rajtok bokroktul övedzett ösvény, mint egy ráhullott szalag. Eletet adna kertemnek egy patak, mely harsogva, kiáltozva fut, s a kert végén malom zugásában képezi a merengést. S az erdős részt s a virágost élénkitené egy csermelyke, mely mint ezüst fonalszál bujdoklik a füvek közt, s most egy ágban megakadva, majd egybehajló virágon megtörve, vagy apró kövecseken, mint egy fuvolya különbféle melódiákat hangoztat, melyeket nem ismer ki fen hordja fejét, de a csendes hallgatózó szive mondhatlan kéjjel telik el, hallván a folyó erecske változatos énekét. . . Hol várakozik én reám egy ilyen lak! En nem ültettem egy fácskát sem otthon. Ki fog ültetni a száműzöttnek ? Ki fog róla gondolkodni ? Senki nem fog, senki nem fog. Szemére. I. ^