Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 302 — venni; ezen felül kész elkártyázni 24 óráig, a patienceokon éjfélig eltöri fejét . . . Szóval az asszonynál ismét kegyben áll, ámbár ama levelét nem igen magyarázta meg. Egyébiránt én magam is óhajtanám, hogy ó' valóban ragaszkodjék hozzánk, barátokra a nőnek, a családnak, a száműzöttnek nagy szüksége van. Mi mindent tettünk érte, kártól megóvtuk, pénzzel segítettük (ámbár ő otthon tehetős, de nem kaphatja ki), valóban szívesen látjuk, asztalunknak leggyakoribb vendége, s ő sem titkolja mi jól érzi magát családunkban, sőt ő kívánná, ha falusi házat vennénk, mint Bellevueben arról szó volt, szomszédunkban, sőt velünk megtelepedni. Nekem mindig óhajtásom volt magyar telepet alapítani valahol, néhány hason módú s érzelmű száműzött családból, tehát ő benne egy jeles tagot nyernénk, — de azt, vele egy « házat s családot képezni, azt tenni nem merném, valaki kedves vendég lehet mint ő az, de abból nem következik, hogy mint családtag kiállhatlan nem lenne . . . Még eddig Dina jól érzi magát, azonban csak párszor voltunk színházban és kün ebéden, mert bár bánata mult, enyhült, feje fájdalmai nem kínosak, de gyönge még nagyon. Nem is tudtuk minek tulajdonítani gyöngélkedését; azonban 23-dikán egyszerre roszul lett, le kellé feküdnie, szülési fájdalmakat érzett. Orvost hivattunk. Az mindjárt fölismerte a bajt: ez fausse couche. Ugy volt. Csak ekkor búsultunk mi igazán. Akkor győződtünk meg a remény valóságáról, midőn az elveszett. Dina sirt és sírt, méltán folytak könnyei, Irénkének talán alakja s lelke jelent volna meg az uj szülöttben, ime nemcsak elhal a megszületett gyermek, de elhal az mielőtt megszületett volna. Én fenhangon nem panaszkodtam, nincs természetemben, s nem akarom Dina gyötrel-