Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 6 — Sept. 6-án kimentem a mezőre, hol a nyert magyarázat szerint a magyarok harczoltak, és vesztettek. 13, sőt több testhalom emelkedik a silistriai kapu előtt, a holt tenger partján. Virágot, fegyvervasdarabot és csigákat szedtem két halomrul. Akkor csak a sereg vesztett, a haza nem veszett el; most, e pillanatban, nem a múltnak emléke, a jelen fakaszt könnyet siró szemeimből. Kölcsey jut eszembe, Várna éneklője, kinek érző lelke a távolba repült fölkeresni a múltnak fájdalmát. Csoda, hogy az orosz vagy osztrák consulok torkába nem esünk. Társaim nem tudnak titkot tartani. Az egész város tudja, hogy magyarok vagyunk. Hajnik borzasztó lágy velejü, semmi politikája nincs, egy gyermek, — és a rendőrséget ez ember kormányozta! A többi pedig e kiköltözésben kis kalandot szemlél, — számítgatják, hány hónap múlva adatik bocsánat, és sietni fognak viszsza a rabbá lett hazába. Ezt tudnom, hallanom, látnom, mélyen fáj lelkemnek. Sept. 10. Minthogy nem jött török gőzös, elmentünk ma 12-kor délben, az osztrák gőzösön, Stürmeren. Ott találtunk néhány magyar orvost s egy pár tisztet. En maradtam szobámban, olvasván. De bolond a világ, — mihamar tudták sokan, ki van a hajón. De a hajó kapitánya olasz, népe is olasz többnyire, magok hoztak Viddinből néhány magyart. Lelkemnek nincs nyugalma. Nem annyira a haza, a nemzet sorsa bánt. A fátum, a gondviselés tartja rajta irtózatos kezét. Ez bizonyos. Nem lehet megváltoztatni, most nem. De bizonyos, hogy a halál után a feltámadás