Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 105 — De a forditó szeme mindig fáj. A másik, Ludwig, nem birja az irodalmi szép nyelvet, munkáját el kellé vetnem. Adtam egy harmadiknak Podhorszkynak, ki Széchenyi István fiánál nevelő volt, és a kit Bécsből Széchenyi Lajos ok nélkül és csúfosan kihajtatott. Jeles fi, jeles philolog. Talán elvégre czélt érek vele. De mig nőm ki nem jöend, lehetetlen kiadnom olyan munkát, melyben minden szó egy nyíl az osztrák ellen. Ismét csak szenvedjen? Még tovább tartsák fogva? Azt nem tehetem, nem szabad tennem. 0 sokkal többet szenvedett mint én. E hónapban szinte szenvedtem fejszédülésben. Ezért maradt e hónapra a XXI-ik, az utolsó czikk, különben már a mult hóban készen valék könyvemmel. Egy öröm ért e hónapban, mi életem sötétségét mint egy szövétnek világitá meg. Megkaptam Mimiké arczképét, daguerrotypban, és Dinám olajba festett képét. Itt függ most mellettem. Es ez (Kozina festé, 1844.) igen-igen szerencsésen van találva. Csaknem megszólal. Ha szemközt ülök vele szinte mosolyog reám. És a művész épen a jellemző szempillantást kapta el. Minden arcznak van szép és rut oldala, tekintete, s ebben mint abban van inkább s kevésbé sajátságos, — ezt kell a művésznek megragadnia, ugy hogy a művész csak azt festheti igen jól, igen hiven, kit ismer eléggé. Tehát mintha már megjött volna Dinám. Testét látom és szemeit, csak föl kell elevenednie. Velem van, őrködik felettem, vigyáz reám, s viseletemben szinte óvakodom, mintha látná a mit cselekszem. Mintha már velem volna, nem szól, hanem jelenlétét érezem.